1. fejezet - Az első nap

Nagy nehezen kinyitottam a szememet, majd elkezdtem a plafont nézni. Aztán eszembe jutott valami...
- Úristen! Ma van az első napom! Hány óra?
Szerencsére még csak fél hét volt. Nyugodtan feküdtem vissza az ágyamba. A pihenésemet a hugom zavarta meg, aki kérdezés nélkül berontott a szobámba.
- Halihó! Ébresztő! Gimire fel, nővérkém! - kiabálta, felpörögve.
- Asami... Hagyj pihenni még!
- Nem hallottad mit mondtam?! - mondta, majd megdobott egy párnával.
Aztán rámült és elkezdett pattogni, de ez sem érdekelt.
- Szóljak keresztanyunak? - kérdezte ördögi mosollyal az arcán.
- N-Nem kell! - mondtam és máris kipattantam az ágyból. - Most már kimehetnél, Asami!
- Jó, jó... Lent várlak!
- Be ne csukd az ajtót! - kiabáltam utána.
Fogat mostam, felkötöttem a hajam, felöltöztem, kisminkeltem magam (minimálisan) és bepakoltam a táskámba, majd lerohantam a konyhába.
Odalent már Asami, keresztanyu és a kutyám, Manó várt. Leültem az asztalhoz.
- Yuko... - kezdte a mondandóját Asami. - Manót nem kéne idebent tartani! Rumlit csinál!
- És ez neked fáj?
- Nem, csak idegesít. Vagy ha annyira ragaszkodsz hozzá tartsd a szobádban!
- Okésoké, hercegnő.
Aztán idegesen az üres tányéromat letettem a konyha pultra, felvettem Manó etető tálját és felrohantam a szobámba. (Persze Manó is utánam jött, mert a tálját mindenhova követi.)
A tálat leraktam a szoba hátsó részébe tele kutyakajával. Manó azonnal odaszaladt és majszolni kezdte. Gyorsan megöleltem és rácsuktam az ajtót. (Félre értés ne essék, a szoba nem egy apró lyuk, hanem egy óriási helység, ami régebben emeleti társalgó volt, csak kisajátítottam.)
Ahogy csak tudtam lerohantam a lépcsőn. Beledobtam a táskámba egy szendvicset.
- Sziasztok! - kiabáltam miközben kiszaladtam a lakásból.
Már negyed nyolc van. Még talán beérek.
A rövidebb úton mentem egyenesen a buszmegállóhoz. Épp akkor jött a buszom. Szerencsém van így az első napomon!
10-15 perc buszozás után meg is érkeztem.
A gimi óriási... szószerint! 2 emeletes, van kert, kosárpálya, tornaterem... Maga a paradicsom!
- Hát akkor menjünk be!
Amikor a bejárati ajtó kilincsére tettem a kezem görcsbe rándult a gyomrom. Nagyon izgulok és ez megtette a 'hatását'. Pár percig még ott álltam, majd valaki 'megszólított'.
- Te meg mit ácsorogsz itt?
Amikor megforultam egy szürke szempárral találtam szembe magam.
- Hahó! Elvitte a cica a nyelved?
- Nem, bocsánat. A nevem Yuko és még új vagyok.
- Ohh értem. Az én nevem Castiel. Bekísérjelek?
- Felőlem.
- Na gyere! - mondta, majd átkarolt.
Amikor beléptünk mindenki minket nézett.
- Öööö... Köszi, hogy bekísértél! Már csak annyi kérdésem lenne, hogy merre van az elsősök terme?
- A jobb oldali folyosón, a negyedik ajtó!
- Köszi. - mondtam elmosolyodva, majd elindultam a jobb oldali folyosó felé.
Ahogy haladtam olvastam az ajtón lévő felíratokat: "Női wc","Férfi wc","Raktár","9."... Ez az én ajtóm!
Görccsel a hasamban nyitottam be a terembe. Sokan voltak. Túl sokan. Mindenki beszélgetett az általános sulis ismerőseivel vagy egyszerűen csak ismerkedett a többiekkel. Leültem a legutolsó padba, és figyeltem a többieket. Egészen addig ezt csináltam amíg be nem jött a tanár.
- Szervusztok gyerekek! Én leszek az osztályfőnökötök kilencediktől, tizenkettedikig! A nevem Mr. Faraize. Arra kérlek titeket, hogy egyenként mutatkozzatok be! Kezd te, Yuko!
Nyeltem egyet, majd láttam, hogy mindenki engem néz. Fel a fejjel Yuko! Meg tudod csinálni! Azzal felálltam és kiálltam az osztály elé.
- Sziasztok! A nevem Yuko. 16 éves vagyok. Japánból jöttem. Kedvenc színem a kék. Kedvenc sportom a kosárlabda.
- Köszönjük, Yuko! Tessék, itt a névkártyád!
Elvettem a kártyát és leültem a helyemre.
Aztán Mr. Faraize egy szőke hajú lányt és a 2 barátnőjét hívta ki a táblához.
- Sziasztok! A nevem Amber. 16 éves vagyok. Nem tűröm a bevándorlókat! - ezzel rám célzott?! - Utálom ha valakinek van olyan ruhája, mint nekem, mert az nagyon égő! Ja, és a legfontosabb: Lányok! Ne merjetek kikezdeni a bátyámmal! Na puszcsii.
Tipikus riherongy. Utálom az ilyeneket!
Aztán bemutatkozott az egész osztály, majd valaki olyan jött be az ajtón, akire nem számítottam.
- Jó napot Mr. Faraize! Elhoztam a kilencedikesek naplóját! - Castiel volt az.
- SZIA CASTIEL!!! SZERETLEK!!!
- Kopj már le, Amber! - aztán mindenki kinevette Ambert.
- Ne merészeljetek kinevetni! Ő az enyém lesz és kész!
Hamar vége lett az órának. A szünetben meglátogattam a bal oldali folyosót. A 11. és 12. oszály folyosóját. Castiel épp egy szőke hajú sráccal beszélgetett.
- De tényleg jó csaj! - mondta a srácnak.
- Castiel! Ne ragadtasd el magad! Lehet, hogy csak kihasználja a kedvességed!
- Nataniel! Ezt bízd csak rám! Yuko tényleg szép lány! És nem hiszem, hogy csak kihasznál!
Ekkor elindultam a folyosón feléjük.
- Nézd ott jön! - suttogta Castiel, Natanielnek.
Amikor odaértem elkezdtek másról beszélgetni.
- Sziasztok!
- Szia Yuko! Ő itt Nataniel!
- Szia! Örültem.
- Én is! De már menni készültem! Sziasztok!
Majd elment.
- Hát te? Mi szél hozott a nagyok folyosójára?
- Csak meg szerettem volna köszönni a reggeli dolgokat!
- De már megköszönted!
- De nem rendesen!
- Akkor szívesen! Nincs kedved suli után valamihez?
- De.
- Akkor órák után várlak a suliudvaron! Na szia!
- Szia! - rendes srác ez a Castiel!
Nagyon gyorsan elteltek az órák. Megismerkedtem mindenkivel. Még a nagyobbakkal is. Mindenkivel jóban vagyok, kivéve Amberéket... De erről ne is beszéljünk!;) Most az a fontos, hogy meg kell várnom Castielt az udvaron!
Gyorsan leszaladtam az udvarra és Castiel már ott várt az egyik padon.
- Szia!
- Szia! - mosolyodott el Castiel.
- Na, hova megyünk?
- Az meglepetés!
Sokat sétáltunk, majd Castiel megállított.
- Csukd be a szemed!
- De akkor sötét lesz és nem tudom hova megyek! - mondtam kislányosan.
- Majd én vigyázok rád! Csak csukd be! - eleget tettem a kérésének, bekcsuktam a szemem.
Egy ideje vezetett már amikor egyszer csak megállt.
- Most már kinyithatod!
Egy vízesés tárult elém. Az erdőben voltunk egy csodaszép helyen.
- Tetszik? - mosolyodott el.
- Nagyon is!
Elővett a táskájából egy plédet és leterítette a földre.
- Csüccs le! - mutatott az ölébe.
- Az öledbe?
- Persze. - majd belehúzott az ölébe.
- De mi nem vagyunk együtt!
- Te 16 éves vagy én pedig 18! Szóval az apád is lehetek, mert én felnőtt vagyok te meg gyerek!
- De bolond vagy! - elnevettem magam, majd ő is.
Sokat beszélgettünk és sétálgattunk. Mire észbe kaptunk már este volt, ezért Castiel feajánlotta, hogy hazakísér.
Nagyon féltem a sötétben. (Igen, még 16 évesen is félek a sötétben!) Néha megfogtam és meg is szorítottam Castiel kezét, ha hallottam valami hangot. Tényleg olyanok voltunk, mint apa és lánya!