18. rész - Visszajövök még!

Amikor már nagyjából magunkhoz tértünk, felöltöztünk és elindultunk vásárolni, mert úgy döntöttünk, hogy ma elmegyünk bulizni. Lehet, hogy ez már az utolsó bulizási lehetőségem lesz, így hát kihasználom!
Én nem vettem semmit, de Rosa vett egy fehér miniruhát, fehér kiegészítőkkel és magassarkúval. Mire ezt kiválaszotta már délután három óra volt. Még többet is fel akart próbálni, de megállítottam, hogy ezt vegye meg én meg felveszem a fekete összeállításomat és akkor pont jó lesz! Idegesített a sok ruha. Egy csomót felpróbált akár háromszor is... és akkor ne legyek idegbeteg!?
Amikor hazamentünk és levettük a kabátunkat pont akkor kopogott valaki. Persze mi nem voltunk lent, ezért Marie nyitotta ki az ajtót.
Annak a valakinek eléggé ismerős hangja volt. Sőt, túl ismerős.
Először még nagyon izgultam, hogy vajon ki az, akinek ilyen ismerős hangja van, de utána megnyugodtam, mert fel se jött. Biztos Marie egyik barátja.
Már elindultam lefelé nagy boldogan, hogy megkérdezzem Marie-t, hogy elmehetünk e bulizni, (mert csak akkor enged el ha éjszakás) és amikor megláttam, hogy ki az... azt hittem visszaszaladok!
- Hát te meg mit keresel itt? - mondtam, majd lekonyult a szám.
- Hiányoztál nővérkém...
Igen, jól gondoljátok. Asami volt az.
- Te nekem nem hiányoztál szóval tünés!...
- Ez most fontos, kérlek hallgass meg!
- Megígéred, hogy eltünsz utána?
- Igen, csak hallgass meg!
Asamit felvezényeltem a szobánkba, Rosa pedig kiment, hogy 'ne zavarjon' minket.
- Először is... Mit keresel itt? Otthon kéne lenned a Castieleddel! - mondtam gúnyosan.
- Pont róla van szó!
- Pont nem érdekel! - kiabáltam rá, majd a fejembe nyomtam a párnát.
Asami levette az arcomról a párnát és folytatta. Sajnos.
- Öngyilkosnak készül! Ha most nem jössz haza meghal!
- És ez miért is érdekel engem?
- Mert te vagy az oka!
- Ja, azt hittem ti! - mondtam, miközben már nevettem kínomban.
- Ez most tényleg nem vicces! Haza kell jönnöd különben meghal! Egy életet menhetnél meg! Fogd fel így! Csak gyere haza, hogy lássa, hogy semmi bajod!
- Vihetem Armint?
- Hogy kit?
- A barátomat. Mondjuk igazából még hivatalosan nem a barátom, de na...!
- Ne! Kérlek ne! Belegázolnál a lelkébe!
- Na ne röhögtess! És ti nem gázoltatok bele az én lelkembe? Sőt, kétszer is?! Ez most így eléggé érthetetlen dolog!
- Megbánta!
- Másodjára? Hagyjál már! Feleslegesen vesztegeted az időt! Nem fogok egy szemét miatt hazamenni! Hányszor bánja még meg? Ha kétszer megtette lesz harmadik is!
Amikor ezeket kimondtam Asami elsírta magát. Én csak néztem rá, szigorúan. Szerinte nekem nem fájt? Kétszer? Csoda, hogy túléltem! Én is meghaltam volna, de volt eszem és mégse tettem! Most pedig rátaláltam Arminra, akibe már kezdek beleszeretni... Nem fogok hazamenni egy csalódás miatt! Utálom őt! Végülis megmenteném, mint embert, de áhh... Őt nem nevezném embernek... Inkább egy állatnak!
- Kérlek! Szüksége van rád! Te vagy az utolsó esély arra, hogy megmentsd! - mondta, még mindig sírva.
Én még mindig szigorúan néztem rá. Miért érdekeljen engem Castiel? Egyáltalán miért keresett fel ezzel?
- Én pedig arra kérlek, hogy most menj el! - mondtam, majd becsuktam a szemem, mert elkezdtem könnyezni.
- De...
- Semmi de! Menj el!
Nehezen kinyitottam a szemem úgy, hogy nem csordult rajta ki könny, de Asami még mindig engem nézett. Nem akarta felfogni, hogy nem érdekel már. Azt hitte, majd rohanni fogok, hogy megmentsem...
Egyszer csak felállt.
- Egy szörnyeteg vagy! - ordította, majd ahogy kiment becsapta az ajtót.
Én pedig elkezdtem sírni... Lehet, hogy még jelent nekem valamit Castiel. Vagy nem tudom. De már nem lennék képes visszamenni hozzá. Soha. Jobban tettem, hogy nem mentem Asamival... vagy mégse?
Ahogy így elmélkedtem bejött Rosa és kérdezgette, hogy mi a baj. Mindent elmeséltem neki amit beszéltünk Asamival, amit gondolok... mindent.
- Hallgass a szívedre! Mindig az adja a legjobb válaszokat! A szívedben bízhatsz a legjobban!... Ja meg bennem! - kacsintott rám, majd kiment.
Letöröltem a könnyeimet, majd felvettem a kabátomat és Rosatól elkértem Armin címét. Hogy miért tőle? Mert mindenkinek a címét, adatait felírja. Ő olyan mindent tudó féle!
Bekopogtam. Armin nyitott ajtót. Elmeséltem mindent. Majdnem az egész élettörténetemet. Ő megértett engem. Adott egy utolsó csókot, de tudta, visszajövök még.
Amikor hazaértem elkezdtem pakolni. Mégis így láttam jónak. Egy éjszaka alatt hazaérek. Talán még meg tudom állítani. Azért megyek haza, mert még jelent nekem valamit. Igaz, már nem szeretem, de ő mindig kitartott mellettem. Nekem is ezt kell tennem! Egy hétig ott maradok. Talán ha addig ott maradok, megnyugszik és nyugodtan enged el. Talán örökre.
Elköszöntem mindenkitől aki fontos volt. Elnézést kértem Rosatól amiért potyára vásároltattam be vele, de megígértem neki, hogy egy hét múlva bepótoljuk.
Nehezen mentem ki a reptérre. Nem hittem el, hogy haza kell mennem és szembe kell néznem mindenkivel. Fél év után. Ez kicsit nehéz lesz, de meg kell tennem. Meg kell értsenek engem. Meg kell érteniük, hogy vissza kell majd jönnöm. Ha nem is örökre, de egy időre. Talán tíz évre vagy ameddig még itt akarok lenni.
Visszajött belém a régi Yuko. Az a Yuko, aki mindig elmélkedik az élet dolgain. Az érzékeny Yuko.
Emlékszem még amikor elindultam ide. Viktor akart fel tartani. Csak ő. Egyedül. Pedig Castiel biztos, hogy tudta merre akarok menni. Ha ő jön ki oda talán még ott is maradtam volna. Na jó, nem. De akkor is sokat jelentett volna.
Egy kis idő múlva megérkezett a repülőm. Amikor felszálltam és leültem csak akkor fogtam fel, hogy mi vár rám otthon. Tuti leszidnak amiért fel sem hívtam őket... és azért is amiért nem szóltam előbb, hogy elmegyek. Mondjuk az vészhelyzet volt és már nem tudtam volna őket felhívni egyesével. Csak Kentinnek írtam egy sms-t. Ő megértett, ezért nem is hívott.
Éjfél volt, amikor már lehetett látni Angliát. Igaz, még nem értünk oda, de már lehetett látni.
Körülbelül hajnali egy óra volt amikor elaludtam.

~~~Másnap~~~

Reggeli hat óra van. Most nem iszogatok kakaót Rosaval. Mondjuk az jobb lenne, mint hogy itt üljek.
Már Anglia felett voltunk. Sőt, mire észrevettem már szálltunk lefelé.
Amikor megállt a repülő írtam egy sms-t Rosanak, hogy megérkeztem, Asaminak pedig megírtam, hogy megyek, de ne mondjon semmit senkinek.
Hívtam egy taxit, amivel körülbelül 2 óra alatt hazaértem. Eléggé messze van a reptér.
Már abban az utcában jártam, ahol laktunk Castiellel. Rossz érzésem volt. Most fogtam fel, hogy itthon vagyok... és nem jó értelemben.
Amikor bementem a házba Castiel fel volt kötve. Gyorsan ledobtam a táskámat és leszedtem a fejéről a kötelet. Már szinte lila volt a feje.
- Mindig tudod, hogy mikor kell érkezni valahova!
- Akárcsak te! - mondtam, majd elmosolyodtunk.
- Gyere ide!
Felkapott és megpörgetett a levegőben. Hirtelen visszajött a vidámságom.
- Hazajöttél? Itt maradsz?
- Nem. Egy hétig maradok...
Ahogy ezt kimondtam lekonyult a szája. Amit még fél évvel ezelőtt én harapdáltam. Ja, meg Asami...
Kiüötte az ablak üveget. Ököllel. Tiszta vér lett a keze. Szinte ömlött belőle!
Amikor már a másikat is ki akarta ütni hirtelen megöleltem úgy, hogy a kezét nem tudta felemelni.
- Figyelj! Fontos vagy nekem! Lehet, hogy már nem szeretlek, de te is kitartottál mellettem anno barátként! Én is ezt fogom tenni! Melletted leszek! Mindig!
Érezte, hogy komolyan gondolom így már ő is megölelt. Remélem most már minden rendbe fog jönni... Már csak a családdal kell majd megértetnem a dolgokat...

17. rész - Az első japáni bálom

Ma reggel reményekkel telve ébredtem. Azt reméltem, hogy kicsapnak. Haha. Amúgy nem. Nagy nehezen kiszálltam az ágyból (elmondanám, hogy akkor fél nyolc volt). Gyorsan felöltöztem gyász ruhába, aztán elindultunk.
Ismét alig értünk be. Nagyon izgultam, hogy vajon mi fog történni. Sőt, a bál is ma lesz. Remek.
Leültem és gyorsan kipakoltam. Egyik oldalamon Rosa, a másikon Armin ült. Amikor bejött a tanár felálltunk, de nem tudom miért kell ezt csinálni ha bejön valaki... na mindegy.
- Szerbusztok, gyerekek! A mai órák elmaradnak! Csak délután kell jönnie pár embernek díszíteni! Most elmehettek!
Akkor most ezért keltem fel? Ezért siettem, hogy beérjek? Hogy utána meg menjek haza? Szemétség felsőfokon! Megfoszt az alvás élményeitől!
Ahogy elindultunk A sánta, Yuri szegődött mellénk.
- Most azért jössz ide, mert beárultál az igazgatónak és hogy közöld velem, hogy kicsaptak?
- Nem árultalak be, de az nem azt jelenti, hogy nem is foglak!
- Ahaaaaaa... Szóval zsarolsz!
- Hívjuk egyéb fogalmak híján egyezkedésnek! Ha eljössz velem a bálra nem árullak be!
- Akkor már mehetsz is az igazgatóhoz!
- A bálig kapsz időt! Ha pedig nem velem jössz a bál után kicsapatlak!
- Csak nyugodtan, kislány! Felőlem akár fenyegethetsz is! Nem tudsz érdekelni!
- Te tudod...! - mondta, majd lefordult a másik utcába.

~~~A bál előtt~~~

Már csak 2 óra van a bálig. Armin jön majd értem. Felvettem egy fekete pántnélküli, a combom közepéig érő ruhát és egy fekete magassarkút. A hajamat begöndörítettem, mert már nem tudtam vele mit kezdeni, és feltűztem, majd tettem rá egy fekete rózsát, ami nyilván nem igazi. A 18 év alattiak is ihatnak alkoholt, de csak mértékkel. Nem ihatjuk magunkat a földig, mert akkor az az igazgatónő lelkén szárad. De engem nem érdekel. Én beiszok rendesen. Ha már a buli után kicsapnak érezzem jól magamat utoljára!
Az utolsó simításokat végeztem a (szintén fekete) sminekemen amikor megjött Armin.
- Szia! - mondta, majd elmosolyodott.
Nagyon cuki volt. Az a csibészes mosoly... ahhww!*.*
- Gyönyörű vagy! - mondta, majd elkezdett vizsgálgatni.
- Köszönöm. Te is ki tettél magadért!
- Indulhatunk?
- Persze, hogyne!
Belékaroltam és elindultunk. Egész úton beszélgettünk és rájöttem, hogy sok a közös bennünk! Ráadásul tetszem neki... Csak azt nem ejtettem szóba, hogy a buli után kicsapnak... Pedig  nekem is bejön Armin... külsőre is, meg belsőre is... Igaz, hogy csak tegnap ismertem meg de akkor is... Nekem tetszik!
- Itt is vagyunk! - mondta, majd előreengedett.
Megfogta a kezem én pedig rámosolyogtam.
Bementünk. Minden tiszta fény volt! És még akkor sem engedtem el Armin kezét...
- Hát ez gyönyörű! - mondta, majd folytatta. - De veled nem vehetné fel a versenyt!
Ha tovább bókol el fogok pirulni!
Odamentünk a pulthoz és leültünk. Miközben a koktéljainkat iszogattuk mindenkit megnéztük és egy pár emberen röhögtünk is. Mindenkit jellemeztem Arminnak, hogy egy kicsit jobban megismerjen mindenkit. Még olyan lányokra is felfigyeltünk akik úgy táncoltak, hogy a sarki prostik is elszégyelnék magukat! Ribancok, Ribancok mindenhol...
Amikor már hatottak a koktélok pont akkor szólt a kedvenc zeném. Felálltam és bementem 5 méterre a táncparkettre, hogy Armin is lásson. Elkezdtem táncolni. Majdnem úgy táncoltam, mint azok a ribancok, csak én legalább tudtam, hogy mi a gusztus határa!
Ahogy Armin nézett neki is megjött a kedve táncolni.
Mi táncoltunk a legjobban. Mi nem léptük túl a határt, de nem is maradtunk benne. Pont jó.
Miután elfáradtunk visszaültünk a pulthoz és ismét kértünk koktélokat. Arra lettünk figyelmesek, hogy két csaj betépve táncol. Hát azt látnotok kellett volna! Mint akik össze akarnának esni!
Kimentem a mosdóba, hogy megigazítsam a sminkem. Ne tudjátok meg mit csináltak egy jó páran a wcben... De én nem zavartattam magam! Megigazítottam a sminkem és visszamentem bulizni.
Úgy táncoltam, olyan szexin, hogy még úgy soha! Még Angliában sem engedtem el magam ennyire! Vagy hát lehet, csak én tuti nem tudok róla, de ez már más téma!
Amikor Armin meglátott odajött táncolni. Ismét.
Egyszer csak megállított és megcsókolt. De az a csók olyan volt, hogy aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa*.*
Egy-két koktélt még megittunk aztán elindultunk haza. Armin persze hazakísért.
Még az ajtóban adott egy csókot és elment. Sosem fogom elfelejteni ezt az estét!

~~~Másnap~~~

Végül nem tudtam meg, hogy kicsaptak e vagy sem. Most meg hétfőig kell várnom, hogy kiderüljön. Remek. Már nem várom, hogy kicsapjanak. Itt akarok maradni, Arminnal.
A tegnap estéből is csak annyira emlékszem, hogy Armin megcsókolt, meg arra a pár percre amikor megérkeztünk. Ezek között képszakadás.
Felvettem a mamuszom és a köntösömet, majd lementem a konyhába.
- Jó reggelt! - mondtam fáradtan.
Rosa pedig a hátom mögött loholt ugyan így és ő is jó reggelttel köszönt az anyukájának.
- Reggel? Délután két óra van, drága másnapos lányaim! - mondta Marie, majd kinevetett minket.
- Anyaaaa! Légyszi csinálj kakaót! - kérte Rosa az anyukájától.
Olyanok voltunk, mint a zombik. Amikor megkaptuk a kakaónkat leültünk a kanapéra és hülye fejjel szürcsölgettük. Ha valakik láttak volna minket azt hitték volna, hogy agyi fogyatékosok vagyunk.
A Spongyabobot néztük, persze japánul. Alig értettem valamit, de nagyjából összeraktam a képet. Főleg így másnaposan.

16. rész - Üdv újra, drága Japán! vagy inkább viszlát?

Már anyut is felhívtam, hogy hazamegyek Japánba, de kimentek egy évre Németországba. Megint nem találkozok velük. Ahhj...
Hamarosan megérkezem. Már csak pár óra és földet érek. Egy kicsit jobban vagyok. Azért kíváncsi lennék, hogy vajon mit csinálnak otthon! 
Megérkeztem. Üdv Japán! Gyorsan elszaladtam a csomagjaimért és odamentem Rosahoz, aki már ott várt.
- Jó újra látni!
- Én is nagyon örülök neked! - mondtam, majd megöleltem.
- Gyorsan hazamegyünk és elmesélsz mindent! Oké?
- Rendben.
Marie vitt haza minket kocsival. Egyre boldogabb vagyok. Talán a levegő változás miatt. Persze, ez nem sokáig fog tartani.
Amikor hazaértünk gyorsan kipakoltam és fel lőttem a pizsit. Hát igen. Már este van.
Leültünk egymással szembe és elmeséltem Rosanak mindent ami történt. Közben el is sírtam magam.
- Ez szörnyű! És még le is feküdtetek?
- Sajna le... De mindegy! Nem akarok többet erre gondolni! Mesélj te valamit!
Elmesélte, hogy ki jár az osztályába, milyen a suli és rájöttem, hogy abba a suliba akartak iratni ahova ő jár. Ismerek szinte mindenkit. Holnap megyünk beíratkozni.
Amikor Rosa elaludt akkor én is próbáltam, de nem ment. Egyrészt azért, mert sorra jöttek az sms-ek Asamitól, Castieltől és Kentintől. Másrészt meg sírhatnékom volt. Legszívesebben kilépnék az életből. Most. De nem tehetem. Tehetetlen vagyok. A sorsom így van írva. Bár néha már úgy érzem, hogy meghalok.

~~~Fél év múlva~~~

- Na és kivel mész a tavasz avató  bálra? - kérdezte Rosa.
- Senkivel - válaszoltam vállat rángatva.
- Hogyhogy senkivel? Szép lány vagy! Nem hívott el senki?
- De. Egy csomó nyomi alak... Úgyis csak az a célom, hogy jól berugjak és jól érezzem magam! Ahhoz nem kell kísérő!
Eltelt fél év. Fél éve nem beszéltem senki otthonival. Hívogatnak, de simán kinyomom. Kentin nem is hív. Neki legalább van esze.
Ezen a héten lesz a tavaszi bál. Hurrá. Remélem éreztétek a szarkazmust.
Nem megyek senkivel. Minden fiú húzott szemű. Nem jönnek be. Még a nevüket sem tudom!
Már azon is gondolkoztam, hogy haza megyek, de inkább nem.
Kedd van. Suli nap. Remek. Alig értem be. A húzott szemű tanár egyfolytában hablatyolt. Már annyira elszoktam a nyelvtől, hogy már csak úgy nagyjából összerakom, hogy mit mond. De van időm ismét megszokni. 2 év. Ezzel együtt három.
Úgy tervezem, hogy nyáron hazamegyek, de ha nem akkor már itt kijárom a sulit.
3 hónapom van felkészülni a legrosszabbra. Ha nem sikerül haza se megyek. Nem bírnék Castiel és Asami szemébe nézni.
- Új osztálytársaitok vannak, gyerekek! Gyertek be Armin és Alexy!
Ahogy ezt kimondta, bejött egy fekete és egy kék hajú fiú. Eléggé hasonlítottak. Csak a szemszínük és a hajszínük nem egyezik. Ja, meg a stílusuk se. Eddig ők tűnnek itt a legnormálisabbnak.
- Sziasztok! A nevem Armin. Imádom a számítógépes és a videójátékokat! Nem nagyon szeretek kimenni a szabadba, mert utálom a fényt!
Igazi kocka gyerek. Én is ilyen voltam még anno. Rákockultam a minecraftra meg a simsre. Talán még ki is tudnék vele jönni... és még kinézetre se csúnya.
- Sziasztok! Az én nevem Alexy. Imádom a színeket! Nagyon szeretek vásárolni!
Mint egy lány. Haha.
Miután bemutatkoztak mindenki elmondta nekik a nevét. Muszáj volt.
Elkezdődött a második óra. Erkölcstan. Remek óra egy kis levelezéshez. Ja nem. Ez már nem az az ország vagy város vagy mit tudom én... még most se szoktam meg. Itt nem levelezek senkivel. Még Rosaval se.
Valaki megdobott egy papírgalacsinnal. Ez állt rajta:
"Szia! Tudom, hogy még nem ismerjük egymást, de nekem eléggé tetszel... Szeretném ha eljönnél velem a bálra! Ha igen nézz rám és bólogass!

Armin"
Rábólintottam. Végülis mi bajom lenne belőle?! Legalább lesz párom. Mondjuk pár nélkül is el lennék ahogy már mondtam Rosanak is.
Amikor vége lett a napnak kipakoltam a szekrényemből és elindultam haza Rosaval. Persze, nem hallottam amit mondott, mert végig zenét hallgattam. Tuti arról beszélne, hogy jobb lenne ha hazamennék és nem azért mondja, mert zavarja, hogy itt vagyok csak biztos hiányzok a hazaiaknak blablabla...
Van egy csaj, aki eléggé zavar. Nagyon kényes, beképzelt. Olyan, mint Amber csak ez a csaj még idegesít is. Amber nem jött oda idegesíteni vagy beleszólni a dolgaimba, de ez... Ez förtelem! Most pont itt megy előttünk. Azon gondolkozom, hogy megcibáljam e, vagy hagyjam rá... Végülis már sulin kívül vagyunk...!
Arra jutottam, hogy megérdemelné, hogy rendbetegyem azt az ocsmány fejét. Rosat megállítottam én pedig "Yuri" mellé mentem. Még a nevünk is hasonlít. Két betű különbség. A fene!
- Yuri, Yuri, Yuri... - mondogattam, majd elé léptem.
Rosa mutogatott, hogy ne csináljam, de rá se figyeltem.
- Csá, lány akinek hasonlít a neve az enyémhez!... Remélem eltűnsz Japánból minél hamarabb! Vagy ha nem teszek róla, hogy megtörténjen!
- Yurika bekeményít! - nevettem ki, majd közelebb léptem hozzá. - Ide figyelj csak, kislány! Ez az én terepem! Itt születtem, kicsi kincs! Lehet, hogy az elsős kis taknyos fejeddel nem fogod fel, de így van! Jobb lesz ha vigyázol vagy kicsinállak! Értve?
- Jujuj... De beijedtem, Yukoka! - nevetett ki.
Megfogtam a nyakát és a vállam fölé raktam, hogy a fülébe tudjam súgni amit mondtam neki.
- Húzd meg magad, kislány! Vagy tényleg te fogsz innen eltakarodni! - mondtam, majd elengedtem és ellöktem.
- Ohh... Igen? - kérdezte gúnyosan, majd közelebb mentünk egymáshoz.
- Jól hallottad!
- Miért nem rendezzük le most? - kérdezte, majd ledobta a táskáját.
- Felőlem! - majd én is ledobtam a táskámat.
Már épp be akartam neki húzni, de Rosa közénk állt. Csodálom, hogy hagyta eddig fajulni!
- ELÉG! - kiabálta. - Yukonak van igaza! Te kis piti bevándorló vagy, de ő itt született! Neked kéne eltünnöd! Minél hamarabb!
- Ketten egy ellen? Ez azért már igazságtalan! - mondta Yurika...
- Nem! Egy-egy ellen! Rosa! Te menj haza!
- De...
- Kérlek! - kértem meg, és el is ment.
- Na hol is tartottunk? - kérdezte Yuri.
- Ott hogy hívhatod a mentőket! - mondtam miközben ropogtattam a kezem.
Közelebb jött hozzám és megcsókolt. Mi van?! Ez eléggé sokkoló volt.
Gyorsan ellöktem magamtól, majd felvettem a táskámat és elindultam VOLNA haza.
- Verekedni akartál? Hát gyerünk! - hergelt fel.
- Ha ezt akarod... Boldogan! - ismét ledobtam a táskámat.
Úgy behúztam neki, hogy elkezdett vérezni a szája. Legalább nem csókol meg többet! Haha.
- Na hajrá! Leszbikus hülye gyerek!
Pofán vágott, elég keményen. Az arcom véraláfutásos lett. Fhuuu! Erre úgy bemérgesedtem már véglegesen, hogy mentem neki jobbról, balról mindenfelől! Még visszaütni se tudott! Úgy összevertem, hogy csúszott mászott.
Annyit segítettem, hogy kihívtam a mentőket, de gyorsan hazafutottam.
Amikor hazaértem Rosa már kérdőre vont. Felvonszolt a szobánkba és kifaggatott.
- Ugye nem verted össze?
- A mentőket is kihívtam neki...
- Te nem vagy normális! És ha ezt jelenti az igazgatónak? Nem messze volt a sulitól! Ki is csaphatnak és akkor haza kell menned Angliába!
- Hát... Most hogy így belegondolok, megérte!
- Jajj, Yuko! Tudod, hogy nem érte meg!
- MEGCSÓKOLT ÉRTED???? MEGCSÓKOLT!!!!
- Y-Yuri? Megcsókolt? Téged?
- Igen. Ráadásul utána még verekedni is akart! Hát megkapta...
- De miért csináltad? Csak reménykedhetünk, hogy nem jelent fel vagy nem csapnak ki a suliból, te hülye! - ölelt meg. - Nem bírnám ki ha megint nem látnálak!
Igaza van. Talán hülyeség volt... és még a suliból is kicsaphatnak. Remek. Ennyi lett volna a nagy elmenetel?! Fél év?! Hát nem túl sok. Mondjuk már nyáron haza akartam menni. Ha kicsapnak hát kicsapnak... Akkor megyek a Sweet Amorisba és viszem magammal Rosat is!
- Figyelj! Ha kicsapnak jössz velem Angliába! Nem érdekel senki! Velem fogsz jönni és visszamegyünk a Sweet Amorisba!
- Hát nem is tudom...
- Ha nem jössz, viszlek!
- Na jó! De csak akkor ha kicsapnak!
- Úgyis ki fognak úgyhogy csomagolhatsz! - nevettem el magam.

FOLYTATJUK...

Cassandra

15. rész - Az utolsó egy hét avagy Megismétlődik a sors

Augusztus. Az utolsó hónapból is az utolsó hét. Egy hét múlva mindennek lőttek... Minden jó mókának. Castiellel összeköltöztem, Kentin pedig vigyáz rám. Asami átélte az első szerelmi csalódását, de keresztanyu minden nap vigasztalja. Rosalya és az anyukája elköltöztek Japánba, de minden hétvégén skype-olunk. Viktor? Hát, őszintén nem tudom mi van vele... Nem beszélek vele. Nem is akarok. Nem is fogok.
Hétfő van. Mostanság kezd hűlni a levegő. Az eddigi 30-35 fokokból mára már csak 20-25 fok van. Már nem járkálunk rövid nadrágban és atlétában. Látszik, hogy jön az ősz. Bár menne már...
Néhány napja eszembe jutottak a tavaly szeptemberi dolgok. Amikor Castiellel először csókolóztunk, ő kísért haza... és pár rossz emlék is eszembe jutott. Majd a tél, amikor Viktorral csúszkáltam. Azt hittem vele minden jobb lesz... mégsem lett így. Viktor itt hagyott, egyedül és még azt gondolta, hogy visszavárom. Haha. Beképzelt paraszt.
Merengek a gondolataimban. Minden egyre jobb, de mégis egyre rosszabb. Castiel iránt már nem igazán érzek úgy, mint tavaly ilyenkor. Vagy amikor most összejöttünk. Egyáltalán nem. (Persze, ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem szeretem.) Ő erre azt mondja, hogy "azért, mert nem volt lepedő akrobatika". Én meg kinevetem és ott hagyom. De néha már úgy érzem igaza van. Talán meg kéne ejteni most már.
Ma reggel nagyon rosszul ébredtem. Egész este ez járt a fejemben. Lassan lépkedtem le a lépcsőn a fejemet fogva. Castiel sehol. Remek. 1-2 napja ezt csinálja, de hogy hova megy azt nem tudom. Nem is beszél róla. Kezdem úgy érezni, hogy megcsal. Bár reménykedem, hogy nem.
Gyorsan megreggeliztem, majd felmentem és felöltöztem (fekete BVB feliratú póló, fekete farmer, fekete telitalpú). Teljesen feketébe öltöztem. Miután ez meg volt elindultam keresztanyuhoz.
Csak Kentin volt otthon.
- Szia hugi! Kit gyászolsz? - kérdezte Kentin, majd megölelt.
- Magamat - mondtam, majd mosolyra húztam a szám aztán újra vissza komorodtam.
- Mesélj! - mondta, majd odavezetett a kanapéhoz és leültünk.
- Hát... Már nem vagyunk úgy Castiellel, mint régebben... És annyira már nem is szeretem, mint akkor. Ő azt mondja, hogy azaz oka, hogy nincs lepedő akrobatika... ha érted, hogy érti... és kezdem úgy érezni, hogy igaza van. Ja, és 1-2 napja egyedül ébredek. Elmegy valahova és nem is mondja, hogy hova... Nagyon aggódom!
- Nyugi! Biztos nem csinál semmi olyat! Ő nem olyan! - vigasztalt Kentin.
Azért mondod ezt, mert nem tudod az Asamis történetet... Hogy milyen szemét volt velem. Igaz nem csak ő, de Asaminak már akkor megbocsátottam... vagyis a kórházban.
- És ha olyan? Ismerem őt eléggé, hogy tudjam, hogy olyan. De ebbe ne folyjunk bele!
- Miért mi történt?
- Hát.... már valakit megcsalt! Eléggé szemét módon. Egyenesen a csaj hugával...
- Uuu... Sajnálnom szegény csajt! Ha veled csinálta volna ezt tuti kicsináltam volna Castielt is meg Asamit is!
Haha. Hát igen. Épp ezért nem mondjuk el ezt neked.
Még pár órát beszélgettünk, majd hazamentem. Castiel már otthon volt. Szerettem volna ha boldog lenne végre, ezért amikor felállt, hogy megöleljen kézen fogva felvezettem az emeletre, egyenesen a szobába. Meg akarok neki felelni. Igaz, ebben még nem voltam jártas, mivel részegen volt az első. Már azt sem tudom hogyan kell... de hát próba, cseresznye!
- Biztos, hogy szeretnéd? - kérdezte.
- Száz százalék! - mondtam, majd elkezdtük.
Végülis nem voltam ANNYIRA ügyetlen. Ő viszont már jártas volt. Túl jártas ebben a dologban. Érdekes... Elvileg Asamival egyszer, meg velem részegen volt még. De végülis ki tudja?! Lehet, hogy megcsalt egy párszor.
- Ez jó volt! - mondta megkönnyebbülten.
- Asamival is ilyen volt? - kérdeztem komolyan.
- Mi?! Te meg...?!
- Szóval megcsaltál! Egyenesen Asamival! Megvártad ameddig elmegyek és áthívtad!
- Dehogy is! Hogy képzelsz ilyeneket?! - mondta, majd puszit adott a homlokomra.
- Engem te ne puszilgassál! Nem vagyok hülye! Látom, hogy az az ő melltartója! Még én adtam neki! - mutogattam a szekrény előtt heverő alsóneműre.
Igen. Még csak most láttam meg. Ha előbb meglátom talán ez meg se történik.
- Ha te nem voltál rá hajlandó...
- Úristen! Jesszus! Én meg azt hittem, hogy... hogy szeretsz! Ráadásul a hugommal... Undorító féreg vagy! Még gimis elsős te paraszt! Felérhetnéd ésszel! Fhuu...!!!
Azzal a lendülettel felöltöztem és elkezdtem pakolni a ruháimat a szekrényből. Én nem maradok itt tovább!
Rohantam lefelé a lépcsőn két bőrönddel a kezemben. Castiel próbált megállítani, de nem tudott. Mindennel bepróbálkozott. Még zsarolt is egyre durvább dolgokkal. De már nem érdekelt. Már csak az érdekelt, hogy minél hamarabb eltűnjek onnan.
Az utam egyenesen a reptérre vezetett. Japánba megyek a legelső járattal. Rosalyát már felhívtam. Tudja, hogy megyek és ott fog várni a japáni reptéren. Kentinnek, majd a repülőn írok, mert képes utánam jönni.
Gyorsan fogtam egy taxit és egyenesen a reptérre mentem. Már senki sem állíthatott meg.
Egész úton sírtam. A taxisöfőr is felfigyelt rá, de nem szólt inkább semmit.
Amikor megérkeztünk kiszálltam a taxiból és azonnal megnéztem a menetrendet. 1 óra múlva jön egy Japánba menő repülő.
Ahogy ott várakoztam sírtam tovább. De nem szórakozásból. Egyszerűen fáj ez az egész, hogy másodjára is képesek voltak ezt tenni velem. De most már nem bocsátok meg! Egyikőjüknek sem!
Egy idő után leült mellém valaki.
- Jó napot!
- Csá! - mondtam, majd felnéztem.
- Yuko! Te vagy az? - kérdezte VIKTOR.
- Igen, én vagyok - mondtam, miközben törölgettem a könnyeimet.
- Merre mész? Miért sírsz?
- Nem pont veled fogom megosztani, bocs.
- Legalább azt mondd el, hogy mi történt?!
- Castiel és Asami... Ebből már rájöhetsz...
- Már megint? Fhuu... Esküszöm kicsinálom egyszer! Nem érdemel meg téged! Nem tudom, hogy dőlhettél be neki megint...
- Tudom, naiv vagyok. Azt hittem megváltozott, de nem. Én már csak ilyen béna vagyok... és ezek után még képes voltam lefeküdni vele...
- Te komplett hülye vagy... már bocs... és ne vedd sértésnek! De ezek után is?
- Csak utána láttam meg Asami melltartóját a földön amit én adtam neki ráadásul...
- Úristen! Tudod mit?! Most szépen elviszlek hozzám és ott leszel egy ideig!
- Pont hozzád? - nevettem el magam kínomban. - Nem szokásod a jómodor khm...
- Az akkor volt, most meg most van! Csak ki voltam bukva... Egy napja voltatok együtt és elborult az agyam! De most már jobban vagyok! Főleg, hogy most dobott... már bocs.
- Nem baj. Már megszoktam. Egyikőtök megbánt, a másik a szárnyai alá vesz, majd összejövök vele. Ez a logikátok! De ez most nem fog megtörténni, ne haragudj! - mondtam.
- Akkor legalább csak lakj nálam egy ideig!
- Még átgondolom...
- De gyorsan gondolkodj, mert akkor már megyünk!
- De ezt most komolyan gondoltad?
- Igen!
- Bocs, de én már elígérkeztem Japánba. Elég annyi, hogy ha haza veszem az irányt te tudod meg először és te vihetsz haza? De csak hazaviszel!
- Ha neked ez így jó, akkor persze.
- Ó! Itt a repülőm! - ugrottam fel.
- Egy búcsú csók?
- Viktor...
- Jó, menj csak!
- Szia! - mondtam, majd ott hagytam.
Igazából szívem szerint elmentem volna vele. Ne értsetek félre, nem azért, mert szeretem. Azért, mert nem akarok messze lenni Kentintől. Viszont... úgy érzem most jobb lesz egyedül... vagyis Rosaval és az anyukájával.
Felültem a repülőre és felvettem a fülesem. Elkezdtem zenét hallgatni. Így nem unatkozom annyira.
A szomorú zenéket hallgatva ismét sírni kezdtem. 5 embert hagyok otthon, akinek fontos vagyok. Ebből talán 2 vagy 3 fontos nekem is. Nehéz lesz tovább lépni. Kentinnek megírtam az összes dolgot ami történt. Remélem jól megveri Castielt és leszidja Asamit... Már a tanévet is Japánban kezdem. Remek. Plusz még mindenki hülyének néz a repülőn, hogy miért sírok. Ahhj... Csak kibírom valahogy!

~~~Castiel szemszöge~~~

Hogy hagyhattam ezt? Miért csináltam? És most talán örökre elvesztettem... Elmegy Japánba és ki tudja, hogy mikor jön haza... Miért van az, hogy mindig eltaszítom magamtól? Miért van ez így?
Mondogattam ezeket, miközben ütögettem a falat. Egyre erősebben. Nem érdekelt, hogy vérzik a kezem. Inkább az fájjon, minthogy a szívem. Erről amúgy is csak én és Asami tehetünk...

~~~Kentin szemszöge~~~

Elég furfangos ez a lány. Tudta, hogy utána mennék, ezért már a repülőről írt. Már reggel nem kellett volna hazaengednem... Az én hibám az egész... És még bizalmat szavaztam Castielnek... A rák egye le a micsodáját! Fhuu...
Nagyon leszidtam Asamit. Castielt pedig holnap tervezem megverni úgy, hogy kórházba kerüljön.

~~~Asami szemszöge~~~

Hogy tehettem ilyet? Ráadásul másodjára! Utálom magam! Utálom ezt a helyzetet... Bárcsak visszapörgethetném az időt még nyolcadik osztályra... Ha én nem álltam volna az utukba akkor boldogak lennének! Ezért én vagyok a hibás...

~~~Viktor szemszöge~~~

Hogy hagyhattam elmenni? Bárcsak elrángattam volna... Akkor már biztonságban lenne! Mégse tettem... Végig néztem amíg elmegy... Hogy lehetek ilyen hülye? Ha nem engedem elmenni talán még jobban is lenne... Csak remélni tudom, hogy jól van! De ki tudja mikor jön vissza... talán soha... és akkor nem láthatom többet... hát én abba belehalnék! Remélem nem marad túl sokáig!

Nyugalom! Itt még nem fejeződik be a történet! Tovább folytatódik a történet Japánban! De a többit még nem árulom el! Legyen meglepetés!^^

Cassandra

Yuko & Kentin

Amikor Kentin megszületett már tudták, hogy katonaságba fogják adni, hogy jól neveljék, mert az anyja még nagyon fiatal volt, hogy nevelni tudja. Hat éves korában beadták a sereghez, ahol az apja testvére óvta, vigyázott rá. Addig mindig valaki segített az anyjának, de örökké nem segíthették, ezért adták a katonaságba. Ez volt a legjobb megoldás.
Ameddig Kentin otthon volt, szoros kapcsolatot ápolt Yukoval. Igaz, ő még csak 2-3 éves volt. Kentin törődött vele a legjobban. Segített az anyjának, aki igaz akkor már fel tudta volna nevelni, (négy évvel Kentin után) de mivel nem volt tapasztalata, ezért még Kentin segítette. Amikor senki sem volt otthon csak ő és Yuko akkor is játszott vele, beszélt hozzá. Az ő segítségével tanult meg járni és beszélni is.
Aztán eljött a pillanat. Eljött az az idő is, amikor Kentint elvitték. A nagybátyjuk lejött a frontról és elvitte magával. Ott elég jól nevelték. Mivel már abban a korban volt, hogy már tudott emlékezni Yukora, ezért minden nap hiányolta. Még évekkel azután is.
Yuko minden második nap sírt Kentin után. Nem lehetett bírni vele, ezért az anyjuk odaadta a keresztanyjának.
Két évvel később megszületett Asami. Akkor már Yuko öt éves volt. Minden nap mesélt Asaminak Kentinről. Persze, Asami nem tudta, hogy ki az. Hallgatta a meséket amiket Yuko neki mesélt róla. Ekkor már az anyjuk is foglalkozott vele, mert időközben az apjuk azt ajánlotta, hogy menjen el tanácsadásra, mégse volt otthon olyan sokat. Volt amikor a keresztanya vigyázott a két kislányra. Mosolyogva hallgatta, hogy Yuko szinte úgy mesél Kentinről Asaminak, mint valami hősről. Mintha a példaképe lett volna.
Pár évvel később Yuko elfelejtette Kentint. Mivel nem találkozott vele és Asami sem kérdezte tőle, hogy mesél-e még róla.
A példaképe feledésbe merült, de 10 évesen kérdezgette, hogy nincs-e valami fiú ismerősük. Persze, az anyja nem tudta, hogy milyen fiúra gondolt. A szívében megmaradt Kentin emléke.
Körülbelül 15 éves lehetett amikor elmeséltek neki mindent Kentinről és az élete történetéről... akkor már eszébe jutott minden. Asamit is beavatták, de neki nem jutott eszébe, mert még 1-2 éves volt amikor Yuko úgy mesélt neki róla, mint a legnagyobb példaképről.
Azóta is a példaképe...

14. rész - Egyedül... vagy mégse? avagy Egy régi új ismerős

Új nap virradt. Elvégeztem a reggeli teendőimet és elmentem sétálni.
Castiel már az éjszaka közepén lelépett. Most pár napig itthon sem lesz.
Nem tudom, hogy fogom kibírni nélküle. Egy az, hogy hiányozni fog, a másik meg, hogy védtelen vagyok Viktor ellen. Ha az történik, mint a múltkor rosszabb is történhet.
- Yukoo! Várj meg!
Emlegetett szamár...
Elkezdtem gyorsabban menni, de nem hagyott békén. Kiabált utánam és követett mindenhova. Fura ezt mondanom, de félek tőle. Viktor sokkal erősebb nálam, ha pedig megint azt csinálja, mint a múltkor nem tudok tenni semmit. Rosalya és az anyja is elutaztak. Teljesen egyedül vagyok.
Pár sarok után utolért és megállított.
- Kérlek! Csak hallgass meg!
A félelemtől nem mertem megszólalni, ezért csak bólintottam.
- Nagyon sajnálom a múlkorit! Én... N-Nem akartam! - dadogott.
Meg akarta fogni a kezem, de én elhúztam.
- Félek tőled - csak ennyit mondtam és ott hagytam.
Eléggé érdekes lesz így ez az egy hét. Rettegek. De nagyon. Senkire sem számíthatok. Valakit keresnem kell akire támaszkodhatok!
Ahogy ezt kigondoltam elindultam keresztanyuékhoz. Fura, mi?!
Asami volt csak otthon.
- Yukoo!!! - kiabálta és a nyakamba ugrott.
- Nem hozzád jöttem! - utasítottam el ridegen, pedig belül tudtam, hogy igazából Asamira lenne szükségem.
- Ja. Akkor bocsi csak azt hittem... Mindegy hagyjuk! Kit keresel?
- Rajtad kívül csak egy ember lakik itt és az keresztanyu! Tehát őt keresem!
Amikor ezt kimondtam egy barna hajú, zöld szemű fiú sétált le a lépcsőn.
- Ő ki? - kérdeztem Asamitól.
- Hosszú... Ezt majd inkább keresztanyutól kérdezd meg, ő jobban el tudja magyarázni! Nem jössz be?
- Ja, de - mondtam, majd bementem és leültem a kanapéra.
Nem sokkal később lejött a drága keresztanyám és leült mellém.
- Szia! De rég láttalak! Mi szél hozott erre?
- Jaaaa, hát nem maradok túl sokáig! Csak azt akartam kérdezni, hogy ezen a héten lakhatok itt?
- Persze!
Odajött az a fiú is és leült.
- Keresztanyu! Bemutatnál neki? - kérdeztem.
- Persze... Ő a bátyád!
- Ő az, akiről anyuék sokat meséltek?
- Igen, ő az. A neve Kentin.
- El sem hiszem! De őt miért nem ismertem eddig?
- De ismertél csak akkor még nagyon kicsik voltatok és nem emlékeztek rám! A katonaságban nevelkedtem és csak most jöhettem haza! - mondta Kentin.
- Hány éves vagy most?
- Jövő hónapban leszek 21!
- Ne haragudj, hogy így letámadlak, de megölelhetlek?
- Hát persze!
Ahogy megöleltem éreztem az izmait. A katonaságban biztos jól megdolgoztathatták!
- Yuko, kincsem! Akkor menj haza és hozdd el az egy heti cuccodat! Rendben? - kért meg keresztanyu.
- Oké. Akkor majd jövök! Sziasztoook!
Eléggé meglepett Kentin. Pedig azt hittem, hogy őt sosem láthatom. Elvileg én és ő nagyon szoros kapcsolatban álltunk amikor még kicsik voltunk. Kezdem úgy érezni, hogy tényleg kötődöm hozzá!
Ahogy hazaértem már pakoltam is a cuccaimat. Persze, csak az egy hetit.
Miközben pakoltam hallottam, hogy valaki kopog. Gyorsan becipzároztam a bőröndömet és lerohantam. Viktor volt az. Lecsaptam a bőröndömet a földre és visszamentem a szobámba.
Egyre jobban verte az ajtót én pedig már nagyon ideges voltam, ezért felhívtam keresztanyut, hogy jöjjön értem inkább.
Az ablakból láttam, hogy keresztanyu elzavarta Viktort én pedig nyugodtan szaladtam le a lépcsőn.
- Életmentő vagy! - mondtam, majd megöleltem és elindultunk.
Amikor megérkeztünk Asami a nyakamba ugrott én pedig hülye fejet vágva mentem tovább, miközben a derekamat fogta. Megöleltem Kentint és felmentem a "szobámba" lepakolni.
- Bocs. Én költöztem be a szobádba, de ha szeretnéd átmegyek egy másik szobába vagy megágyazok a másik ágyon és átfekszem oda ha szeretnéd!
- Aranyos vagy, de nem kell! Inkább én pakolok ide a másik ágyra!
- Ahogy akarod! - mosolyodott el, majd lement a konyhába.
Nem sokkal később bejött hozzám Asami.
- Segítsek kipakolni?
- Megy egyedül is!
- Figyelj! Én nem akarok vitatkozni! Ki szeretnék veled békülni és esküszöm, hogy többet nem fogok makacs lenni... veled!
- Komolyan gondolod?
- Halál komolyan!
- Akkor megbocsátok! - mondtam, majd megöleltem.
A nap további részében sétálgattam... Kentinnel. Ő jobban megért, mint bárki más. Akármiről is legyen szó! Mindent megbeszéltem vele egy délután alatt... Viktort, Castielt... Csak azt nem hoztam szóba, hogy Asami már 8. osztályos korában nem volt szűz... Meg is ölne engem, Castielt meg őt is szerintem!
- Ez a Viktor gyerek... Csak kerüljön a szemem elé!
- Nyugi! Majd megoldom, bátyus! - mondtam kislányosan, majd átkarolt.
Már sötét volt amikor hazaértünk. Mindenki aludt.
- Eléggé elhúztuk ezt a sétálást! - mondtam nevetve.
- Shh...! Ne csapj zajt! Ígyis szerintem azt hiszik, hogy bulizni mentünk! - nevetett ő is.
Ő a szobában én a fürdőben öltöztem át, majd mikor végre elkészültünk elkezdtünk filmet nézni és neki is mindenhez volt hozzáfűznivalója. Nem nézek többé fiúval filmet. Nem érdemes, mert nem hallasz semmit a sok kommenttől.
Kentin egy óra alatt bealudt én pedig egy kicsivel később.

~~~Másnap~~~

Amikor felkeltem csend volt. Gondolom keresztanyu dolgozni, Asami a barátnőjénél, Kentin pedig odalenn. Remek.
Gyorsan kiszállingóztam az ágyból és vettem fel rendes ruhát, majd lementem. Kentin VIKTORRAL beszélgetett a konyhában.
- Jó reggelt... Kentin!
- És neki nem köszönsz? Tényleg! Hogy is hívnak?
- Igen! Mondd el neki, hogy hogy hívnak! - mondtam, majd elhúztam a kezem a nyakamnál és kilógattam a nyelvem, ami csak annyit jelent, hogy VÉGED.
Viktor nyelt egyet, majd válaszolt.
- V-Viktornak hívnak... Ő az új barátod?
- Ő a testvérem! Úgyhogy szerintem kerülj el jó nagy ívben! - mondtam, majd elkezdtem inni a kakaómat.
- N-Nem is mondtad, hogy van testvéred, akinek méretes izmai vannak! - mondta remegve.
Én már magamban csak röhögtem rajta. Most nem lennék a helyében!
- Kerüld el a hugomat vagy véged van!
Ahogy ezt kimondta kiköptem a kakaót. Tudtam, hogy ezt fogja mondani!
- J-Jó! Már megyek i-is! - mondta, majd kirohant a házból.
Meg sem állt a következő sarokig. Haha. Jó volt így látni.
- Nyugi, hugi! Ez a srác nem fog többet csesztetni! - mondta, majd átkarolta a derekam.
Meg van a fegyverem Viktor ellen!;)