25. rész - Mindennek vége

Amikor nagy nehezen befejeztem a sírást Amber termett mellettem.
- Gyere velem! - mondta.
Megfogta a kezem és szószerint berángatott az erdőbe.
- Most, hogy olyan helyen vagyunk ahol senki sem lát elmondhatok neked valamit!
Én csak gépiesen figyeltem őt.
- Tudod... Én szerettem és még most is szeretem Castielt... Nem is értem mit esz rajtad! Lapos vagy, mint egy labda ami kipukkant, elhagytad őt és nem is szereted eléggé... Hogy lehetsz te ilyen szívtelen és aránytalan?!
Egyszer csak egy kést kapott elő a táskájából és felemelte vele az államat. Alig mertem megmozdulni. Ha most nem jön valaki itt fogok meghalni! Például jöhetne Castiel, aki mindig tudja, hogy mikor kell érkezni valahova...
- Nem tudom, hogy hogy kérhette meg a kezed és, hogy hogy lehetsz a felesége... Nekem kéne ezt a ruhát viselnem, érted?! Nekem kellett volna ott állnom előtte és engem kellett volna megdicsérnie, hogy milyen szép vagyok benne!... De te elrontottad! - ordította sírva.
A fekete szemfesték, mint a vízesés zúdult le az arcán. Pont úgy, ahogy én. Jobb lett volna, ha már akkor meghalok és akkor nem kerülök ilyen helyzetbe.
- Amber, én őszintén sajnálom, hogy nem te vagy ebben a ruhában, de felőlem legyen a tiéd! Odaadom te pedig cserébe megölhetsz! Utána már senki sem állna az utadba!
- Jó kis ajánlat... - mondta, majd elemelte az államtól a kést. - De akkor sem lesz az enyém, érted?! NEM LESZ, MERT TE ELVETTED!
Nem tudtam mi tévő legyek. Amber csak szidott és sírt. Nem tudtam mit csinálni. Ha elindultam volna akkor tuti belémdobta volna a kést. Én meghallgatom szívesen, de már szerintem keresnek!
Amikor Amber megfordult elkezdtem futni, mint egy őrült. A szívem hevesen dobogott. Csak arra tudtam gondolni, hogy Castiel vár engem. Vár engem haza, de talán már sosem jutok el odáig.
Amber is futott utánam és közben kiabált. Szidott egyre csúnyábban. Olyanokat mondott amiket tudok magamról, mégis rosszul estek.
Már egy ideje futottam amikor hátra néztem, ezért megbuktam egy fa gyökerében. Miért állnak ki a földből?!
- Vége a játéknak! - kiabálta Amber, majd eldobta a kést felém.
Hirtelen elfordultam onnan, de a ruhámból egy darabot kivágott.
Lecibáltam a ruhám alját és Ambert fejbe rúgtam. Most jól jött a pár év balettozás!
Egy kis ideig verekedtünk, majd egyszer csak egy szúrást éreztem. Egyetlen egyet, de az nagyon fájt. Amikor lenéztem azt láttam, hogy vérzek. Vérzik a hasam és kiáll belőle a kés.
Ijedten Amberre néztem, aki gúnyosan vigyorgott rajtam és nevetett.
- Ezt akartad! Hát örülj csak magadnak! De még az eső se mossa le rólad azt, hogy egy gyilkos vagy!
- Az lehet, de legalább megszabadultam tőled! - mondta, majd rúgott rajtam egyet, aztán elment.
Ott hagyott egyedül az erdőben. Még ha tudtam volna kiabálni akkor se talált volna rám senki. Ahogy ott feküdtem elkezdtem sírni, megint. Hisz ez már a hobbim...!
Átgondoltam magamban mindent. Én az életben egy semmi voltam. Vagy még az se. Mindenkit megbántottam és fájdalmat hagytam magam után. Az is az én hibám lesz, hogy mindenki megutálja Ambert (már aki szerette egyáltalán) és talán még börtönbe is kerül.
Utolsó erőmmel elvonszoltam magamat a házunkig, ahova Castiel épp akkor érkezett meg és észrevett.
Odarohant hozzám.
- Mi a baj? - kérdezte.
Miután meglátta, hogy tiszta vér vagyok segíteni akart rajtam, de nem engedtem.
- Ne segíts! Már úgysem tudnának megmenteni! Amber volt az! Féltékeny volt rám, hogy én házasodtam veled össze helyette... Tudd, hogy szeretlek örökre! Rosanak mond meg, hogy őt is nagyon szeretem! Keresztanyunak pedig azt, hogy igaz, hogy már csak egyedül van a világ ellen, de én mindig vele leszek! Vigyázni fogok rátok onnan fentről! - mutogattam az ég felé. - Tényleg sajnálom...
- El sem hiszem, hogy így halsz meg... - mondta, majd elkezdett sírni.
- Ne aggódj miattam! - mondtam, majd elmosolyodtam. - Örülök, hogy most itt vagy velem!
- Szeretlek! - mondta, még mindig sírva.
- Én is téged, nagyon!
Ahogy ezt kimondtam Castiel megcsókolt. De a csók végét már nem éltem meg.

~~~Castiel szemszöge~~~

- Yuko! Yuko! Ébredj már fel! Nem hagyhatsz el így! - kiabáltam Yukonak.
Mind ez hiába. Meghalt. Nem csókolhatom többet és nem is ölelhetem. Nem láthatom már a gyönyörű zöld szemét, ami ha fény világít rá sárgás lesz... Nem érezhetem többé a karjaimban... Miért büntet ezzel a sors?! Nekem ő volt az életem. Érte meg is haltam volna. Ha akkor megyek oda amikor Amber meg akarta szúrni talán még meg tudtam volna állítani és akkor most boldogan mennénk a nászutunkra...
De most már mindennek vége... Minden jónak... Pedig annyi mindent átéltünk együtt és annyi minden történt körülöttünk...

~~~Írói szemszög~~~

Castiel miközben sírt az egyik fát rugdosta, majd felvette Yukot az ölébe és elvitte Hatsunehoz, majd Rosalyahoz, hogy lássák utoljára.
Mindkettő nagyon sírt. Castiel át adta nekik az üzenetet, amit Yuko az utolsó erejével mondott. Kicsit meg is mosolyogták őket.

-Egy év múlva-

Egy év telt el Yuko halála óta. Még most sem állt vissza a rend. Castiel fél éve öngyilkos lett, mert nem bírta tovább azt, hogy Yuko nincs vele. Rosalya majdnem minden nap a közös képüket ölelgetve sír. Hatsune pedig próbál erős maradni, de sokszor már nem tud, mert ahányszor meghallja Yuko nevét elsírja magát. Kentin is megkönnyezte a húgát. Asami viszont még a sírjára is ráköpött és lehordta mindennek. Amber pedig egy zárkából nézte, hogy megy a halottas kocsi a temetésre, mert 50 év letöltendőt kapott. Armin egy drága egyetemre jár és szebbnél-szebb kitüntetéseket kap. Sőt, nagyon is boldog, de csak azért, mert még nem tudta mi történt Yukoval. Viktor?! Viktor annyira depressziós lett, hogy feketébe váltott és vágja magát. Mindig egyre mélyebbre. Talán egy hónap múlva már (vagy még annyi se) nem fog tudni vágni semmit.
Yuko nagy ürességet hagyott maga után, mindenkiben.





 VÉGE
És itt a történet vége!^^ (A Dream Fight továbbra is működni fog!) Ha szeretnétek írjátok le kommentben, hogy mit gondoltok egy-egy emberről vagy magáról a történetről!:) Egyébként úgy terveztem, hogy majd a két blog története összefut azzal, hogy Clara Yuko lánya lesz, de ide most pont illett a vége!:) A blogot továbbra is meghagyom, ha még vissza szeretnétek olvasni vagy ha valaki rátalál akkor el tudja olvasni!^^ Remélem, hogy a másik blogot is sokan fogjátok olvasni és ugyan olyan sikeres lesz majd mint ez!^^ Azért azt is remélem, hogy tetszett nektek a történet és sokan követtétek! Viszlát a másik blogon!^^ :)
Cassandra

24. rész - Újabb gondok

- Nem leszek kész időben! - kiáltottam fel izgatottan.

- De, kész leszel! Ha rajtam múlik akkor 10 perc és mehetsz is! - nyugtatott le Rosa, majd folytatta a sminkemet.
Nyár van és dög meleg. Mégis egy óriási ruhában kell lennem egy csomó ideig... Jah, még nem is mondtam! Ma van az esküvőm napja! És most már rendesen járok iskolába... de most nyári szünet van! Minden elrendeződött. Szeretjük egymást. Talán jobban, mint az elején!
Amikor Rosa végzett a sminkemmel gyorsan feltűzte a hajam és mentem a cipőmért.
Végre kész lettem!

Miután egy csomó ideig a tükör előtt álltam Rosa lerángatott.
Keresztanyu nagy nehezen betuszakolta a ruhámat, aztán indultunk is. Még most sem fogtam fel, hogy férj és feleség leszünk.
Amikor megérkeztünk már mindenki a helyén volt. Castiel elmosolyodott amikor rám nézett. Keresztanyu belémkarolt és eljátszotta apu szerepét, mert a szüleim most sem jöttek haza. Még erre az alkalomra se.
Ahogy odaértem Castiel elé keresztanyu átadta neki a kezemet.
- Gyönyörű vagy! - mondta mosolyogva.
Amikor végre megérkezett a pap elmondtuk az esküt és utána jött a nagy kérdés...
- Castiel! Elfogadod Yukot feleségedül?
- Igen! - mondta, még mindig mosolyogva.
- És te, drága Yuko! Elfogadod Castielt férjedül?
- Még szép, hogy igen!
- Megcsókolhatjátok egymást!
Ahogy ezt kimondta Castiel közelebb húzott magához.
- Szeretlek! - mondta, majd megcsókolt.

Mindenki tapsolt.
A gondok akkor kezdődtek amikor a buli is. Egy hivatlan személy állított be... Először még nem is foglalkoztunk vele. Csak buliztunk tovább.
- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? - kérdezte Castiel.
- Csak körülbelül százszor!
- Nem tudok betelni a szépségeddel! - mondta, majd nyakon puszilt.
Viktor egyfolytában minket figyelt.

Egyre jobban idegesített. Elegem volt belőle. Elhatároztam, hogy elé állok és megkérdezem, hogy mi ennyire érdekes rajtunk!
Ideges arccal elindultam a fiú felé. Már sejtette, hogy miért megyek oda.
- Mi olyan érdekfeszítő, hogy minket figyelj?
- Csak téged néztelek! Gyönyörű vagy ebben a ruhában... meg amúgy is!
- Hát köszi, de nem szeretném ha balhét csinálnál különben az első dolgom az lesz, hogy kitessékeljelek az életemből! Fogd fel, hogy ez a helyzet!
- Felfogtam egy ideje...!
- Remélem is!
Ahogy ezt kimondtam visszamentem a férjemhez.
- Mit beszélgettetek? - kérdezte.
- Igazából csak megfenyegettem. Semmi különleges!
Újra elkezdtünk táncolni. Mindenki minket nézett. Keresztanyu egyszer-egyszer hátrafodult és a könnyeit törölgette. Mindenki boldog volt, kivéve egy embert. Viktort. Megsajnáltam. Igaz, hogy olyanokat tett amit nem kellett volna, de mindenkinek jár egy második esély!
- Táncolhatok egyet Viktorral? Csak hogy ne legyen ilyen semmilyen...
- Jó, de ha tapogat akkor azonnal eljössz! - utasított Castiel.
- Igenis főnök! - mondtam, majd elindultam a fiú felé, ismét.
Kezeimet a tarkójánál összefűztem, ő pedig megfogta a derekamat és elkezdtünk táncolni.
- Remélem, hogy boldogok lesztek! - mondta, majd vetett egy hamis mosolyt az arcára.
- Ezt sosem akartam hallani tőled...
- Én sem akartam mondani soha...
- Nem akarom, hogy így végződjön ez a harc. Azt akarom, hogy minden rendben legyen! Hogy ne legyen több háború!
- Tudod, hogy sosem fogom feladni... - mondta, majd csibészesen elmosolyodott.
Erre már inkább nem mondtam semmit, csak én is elmosolyodtam, majd táncoltunk tovább. Viktor egy csomószor a ruhámra lépett, amit mindig nevetés követett. Remélem, hogy így jól érezte magát!
- Tudod... Amikor táncoltunk úgy éreztem, mintha mi házasodtunk volna össze... Ahogy néztem a gyönyörű mosolyodat és a csodás ruhádat... Mosolygásra késztettél és arra, hogy megcsókoljalak, amit már sajnos nem tehetek meg...
- Sajnálom, tényleg! De ennek így kell lennie... Lehet, hogy téged másnak teremtett a sors, én pedig csak egy óriási szikla vagyok, amit el kell dobnod, hogy tovább juss... Én nem kívánok neked rosszat, mert te jó ember vagy... és egyszer a szerelmem is voltál...
- Nekem még most is az vagy és az is leszel! Te leszel az én kis hercegnőm Castiel pedig a torony, amibe bezártak, de majd egyszer kiszabadítalak!
- Sok sikert! - mondtam egy olcsó mosollyal az arcomon.
Amikor ezt kimondtam Viktor megcsókolt. Ahogy ezt Castiel meglátta odarohant és ellökte a fiút, aztán elkezdtek verekedni.
Én csak leguggoltam az óriási ruhámban és sírtam. Nem érdekelt, hogy a sminkem lefolyik a ruhámra. Nem akarom így látni őket... Olyan ez, mintha a fiaim lennének, akik sosem jönnek ki egymással... Egy anya is azt szeretné a legjobban, hogy a fiai ne veszekedjenek!
- ELÉG! - kiabáltam sírva, majd szétszedtem a két verekedő fiút. - Pont itt kell verekednetek? Mindent elrontottatok!
Ahogy ezt rájuk kiabáltam, kirohantam az óriási teremből egyenesen a kocsi mellé. Ott leguggoltam és sírtam. Addig ameddig csak tudtam.
Rosa és keresztanyu utánam jöttek és vigasztaltak, de nem sikerült nekik. Castiel oda se jött, mert tudta, hogy most békén kell hagynia. Viktor pedig hallgatott Castielre és ő inkább hazament.
Amikor egy kicsit jobban voltam visszamentem és mindenkit hazaküldtem.
A buli után elmentünk volna Hawaii-ra, de nem tudom, hogy most így lesz e belőle valami...

23. rész - Viktor kavar... csak éppen nem levest...

Pár nap után kiengedtek a kórházból. Castiel most már tényleg nem fog elengedni sehova egyedül! Egész jól vagyok most. Castiel egy csomó hülyeséggel tömte tele a fejem a hazafele úton. Mindenki hülyének nézett, hogy miért röhögünk ennyire! Megnyugtatott, hogy Viktor többé nem jön a közelünkbe és nem lesz több ilyen. Castiel felhívta és elmondta neki a helyzetet.
Egy pár napig még otthon kell maradnom, nehogy történjen velem valami.
Castiel hűen ápol, mintha az anyukám lenne.
- Kérsz még valamit? - kérdezte aggódóan.
- Nem, köszi. Majd átmegyek egy kicsit keresztanyuhoz, jó?
- Már csak ma kell itthon maradnod! Bírd ki! Nem akarom, hogy bajod essen!
- Ez az egy nap már nem oszt, nem szoroz! Jól vagyok. Nem szédülök, nincs hányingerem. Légyszíves had menjek el!
- Megígéred, hogy nem lesz semmi bajod?
- Megígérem!
- De ha lesz akkor nem mozdulhatsz ki egy hétig!
- Megbeszéltük! - mondtam, majd nyomtam egy puszit az arcára.
Még egy pár órát otthon maradtam, majd elindultam keresztanyuhoz, gyalog.
Már az utcájuk elején jártam amikor találkoztam Viktorral.
- Yuko! Figyelj! Sajnálom ami történt én nem akartalak megölni!
- Nem te voltál, hanem én és kész! Nem értem miért fogjátok magatokra amikor ÉN CSINÁLTAM, ÉN TETTEM! Nem ti és nem más! ÉN!
- Bocs, főnök!
- Ne flegmázz, mert arra 'allergiás' vagyok! Inkább menj haza és aludj egyet! Túl gyökér vagy te ehhez!
Ahogy ezt kimondtam siettem tovább. Még egy ideig bámult engem, aztán ő is elindult a maga útjára.
Egy kis idő múlva odaértem keresztanyuékhoz. Azonnal a szobájába siettem.
Elmeséltem neki az egész helyzetet attól kezdve, hogy reggel elindultam.
- Én mondtam, hogy ne menj vissza Japánba!
- Ne csak ennyit hozz le belőle!
- De akkor is így van! Ha rám hallgattál volna akkor nem mész oda!
- A ruhámat csak haza hozom már nem azért...
- Elmentem volna érte én! Akkor legalább ez nem történt volna meg! Egy balesettel kevesebb!
Még egy kicsit beszélgettünk, aztán elindultam haza.
Amikor hazaértem Castiel karba tett kézzel várt.
- Hogy képzelted ezt? - kiabált rám.
- Mégis mit?
- Ne hazudozz nekem! - mondta, majd felpofozott.
Itt telt be a pohár. Így játszunk? Akkor játsszunk így!
- Mit képzelsz magadról? Mit pofozgatsz egy nőt? Te normális vagy? Nem tettem ellened semmit!
- Képes vagy a szemembe hazudni? - kiabált ismét.
- Sosem hazudtam még a szemedbe és nem most fogom elkezdeni!
- Igen? Akkor miért jött ide azzal Viktor dicsekedni, hogy nem is Hatsune-hoz mentél hanem hozzá és lefeküdtetek?
- Jesszusom! Most te komolyan neki hiszel? Álszent paraszt a Viktor! Amikor tudom kerülöm! Igen, összetalálkoztunk, de nem feküdtünk le! Sajnálkozott, én meg leordítottam! Ennyi történt! Ja, és ma a kanapén alszok! Csá!
Amikor abbahagytam felmentem és kerestem egy másik ágyneműt, hogy legyen mibe aludjak.
- Egy riherongy vagy, tudod? - kérdezte HALÁL KOMOLYAN.
- Miért vagyok az? Már elmondtam mi történt! Amúgy meg te akkor mi vagy? Nem is egyszer csaltál meg! Te engem ne oktass ki, hogy milyen rossz ez! Kétszer akadtam ki és kétszer akartam meghalni! Úgyhogy engem hagyjál ezzel! - ordítottam.
Megfogtam a párnákat és a takarót, majd lefelé indultam.
- Maradj is ott! Nem akarlak látni! - kiabálta Castiel az emeletről.
Nem értem őt. Még ha meg is csaltam volna akkor is ő csalt meg kétszer! Akkor már meg se kottyanjon neki! De utálom ezt mikor valaki kavar!
Este még egy kicsit néztem a tévét, majd elaludtam.

~~~Castiel szemszöge~~~

Nem tudok aludni. Nem hagy nyugodni ez a dolog. Yuko egyáltalán nem ilyen...!
Ahogy így gondolkoztam rezgett a telefonom. Kaptam egy SMS-t.
"Nyugi, nem csalt meg Yuko még mielőtt lehordanád! Vagy ha már megtetted akkor remélem jól összevesztetek! Csácsá!

Viktor"
Miután elolvastam lementem.
Megnéztem, hogy Yuko alszik e már (szerencsére már aludt) és felvettem az ölembe, majd felvittem magam mellé. Olyan cukin alszik!

~~~Yuko szemszöge~~~

Ma reggel az ágyunkban ébredtem. Valószínűleg Castiel felhozott, mert sosem szoktam alvajárni. Legalábbis nem szokásom. Gondolom belátta, hogy amúgy se tenném ezt vele.

Ez most csak ilyen rövid lett, mert már régóta nem volt rész és szerettem volna már kitenni:) Azért remélem tetszett!^^

Cassandra

22. rész - Egy életen át

Ma úgy ébredtem, hogy muszáj elmennem ma Japánba a többi cuccomért, ezért adtam egy puszit Castiel arcára és hagytam neki üzenetet.
Ameddig a repülőtérre vitt a taxi, addig gondolkodtam a Japánban történtekről. Armin is vár még. Nem tudom, hogy fogom elmondani neki, hogy már nem csak hogy nem megyek vissza hozzá, de már el is jegyeztek... Csinálhatnám azt, hogy nem adok magamról semmi jelet, de azért ez egy kicsit szemét dolog lenne vele szemben. Muszáj lesz neki elmondanom. Rosa sem fog nagyon örülni szerintem, de tudom hogy az 'áldását' fogja ránk adni. Érzem.
Yurit sem tudom hova tenni. Most akkor ő neki tetszettem? Vagy miért csókolt meg? Hergelni akart? Talán ezt már sosem tudom meg. Sőt, nem is akarom.
Nagyon rosszul tettem, hogy elmentem oda. Most már belátom. Ha elbúcsúzok mindenkitől akkor fájdalmat fogok nekik okozni, amit nem akarok, de muszáj lesz hazajönnöm. Rosaval ígyis-úgyis tartani fogom és tartottam is a kapcsolatot, de Armin... Nehéz dolog megválni úgy valakitől, hogy már-már szeretted is.
Bár azt is belátom, hogyha nem mentem volna el akkor most talán nem lennék menyasszony, mert akkor nemet mondtam volna. De így hogy megmentettem az életét bebizonyosodott, hogy érzek még iránta valamit, mert csak miatta jöttem haza. Egyben jó és rossz döntés is volt.
Amíg így gondolkodtam meg is érkeztem. Már ismerős volt a repülőtér. Pont jókor jöttem, mert most jött egy Japánba menő repülő szóval gyorsan megvettem a jegyet és felültem rá.

~~~Másnap~~~

A repülő leszállt. Ismét hívtam egy taxit és indultam Rosahoz.
Néha elgondolkodtam azon, hogy haza kéne hoznom Rosalyat, Leighel együtt. Egy házban lennénk és lenne nekik is saját szobájuk. Ja, meg összeköltözhetnének.
Megérkeztem. Amikor bementem már Rosa várt a csomagjaimmal.
- Jó újra látni!
- Téged is! - mondta, majd megölelt.
- Még nem kellett volna össze pakolnod, de már mindegy!
- Uhh, tényleg! Majd adok neked pizsit, oké?
- Oké.
Felmentünk a szobájába és elkezdtünk beszélgetni, hogy mi történt az előző pár napban.
- És veled mizu? - kérdezte.
Csend. Nagy csend.
- Csak nem valami olyan történt amiről ha tudnék megölnélek? - kérdezte karba tett kézzel.
- Hát... azt már csak te tudod.
- Mondjad! Essünk túl rajta! Ha megöllek, ha nem muszáj lesz elmondanod!
- Eljegyeztek...
- De hisz ez jó hír! - mondta, majd elkezdtett ülve ugrálni az ágyon.
- Még nem fejeztem be...
Eléggé komor és mérges fejet vágott. Szerintem sejti, hogy mi a szitu.
- Már tudom miért leszek ideges. Biztos valaki olyan jegyezett el, akit utálok!
- Majdnem... Castiel az.
- AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA!!!!!!!!
Egy-két percig még örjöngött, aztán végül lenyugodott.
Miután végre visszatért a földre, elmeséltem neki az egész történetet és így már megértette.
- Áldásom rátok! Végre van igazi sógorom! - mondta, majd elkezdett ismét ülve ugrálni.
- Igen, nővérkém! - mondtam, majd megöleltem.

~~~Viktor szemszöge~~~

Már itt vagyok Rosaék előtt. Kicsit félek bekopogni, mert nem tudom, hogy mit fognak szólni.
Erőt vettem magamon és bekopogtam. Rosalya anyukája nyitott ajtót és mondta, hogy lent várjak, mert lehívja Yukot.
Egy kis idő múlva le is jött a lépcsőn.
- Yuko! - kiabáltam, majd odarohantam hozzá és megöleltem.
- Én is örülök, hogy látlak!... De mit keresel itt?
- Hát téged!
- Engem? Hát én már 2-3 napja otthon lakom!
Otthon lakik? Azt mondta, hogy nekem szól először amikor hazamegy és akkor így tudom meg, hogy már rég hazament...
- Azt mondtad, hogy nekem szólsz először!
- Több mint fél év után már elfelejthettem, nem?
- Igazad van!
Ahogy így beszélgettünk egy gyűrűt pillantottam meg a gyűrűsujján. Talán már elvette valaki? Máris amikor még csak pár napja tért haza? Reménykedem, hogy nem.
- Az a gyűrű...?
- Ohh... Az most mindegy!
- Nem mindegy! Eljegyeztek igaz?
- Ha azt mondom igen akkor nem beszélünk erről többet?
- Szóval igen. És melyik Japán jegyezett el?
- Az igazat megvallva nem jegyzett el egy Japán sem. Otthon jegyeztek el...
- Ugye nem az akire én gondolok?
- Attól függ kire gondolsz...
Amikor ezt kimondta kirohantam a házból és elkezdtem rohanni a reptérre, hogy minél hamarabb hazaérjek. Tudom, hogy Castiel volt. Valahogy érzem. Csak kerüljön a kezeim közé! Nem fogja túlélni...

~~~Yuko szemszöge~~~

Egy ideig futottam Viktor után, de feladtam. Úgysem tudom megállítani. Tudja, hogy Castiel volt és ezért most bajba kevertem. Ha nem látta volna meg akkor most nem lenne halál listán a drága vőlegényem. Erről is én tehetek... Mindenről én tehetek! Mindent én csinálok rosszul! Mindenki miattam lesz szomorú, mert mindenkit megbántok! Pusztán a jelenlétemmel! Egy szerencsétlen senki vagyok.
Sírva sétáltam haza. Úgy érzem minden ellenem fordult most. Ha Viktor megveri Castielt holnap akkor annak is én leszek az oka. Meg fog utálni. Viktor is utál. Végülis megérdemlem.
Nem értem haza. Még szükségem volt egy kis friss levegőre, ezért kimentem az erdőbe ahol van egy óriási nagy vízesés.
Felmentem a tetejére és leültem. Miközben gondolkodtam dobáltam lefelé pár követ. Amikor ledobtam egyet-egyet akkor a végén már nem is láttam őket. Olyan érzésem volt, hogy nekem is el kéne tűnnöm velük együtt.

~~~Írói szemszög~~~

Yuko felállt és a mélybe nézett. Tudta, ha most leugrik nem biztos, hogy túl is éli. Ő ezt akarta. Azt akarta, hogy többé ne szenvedjen miatta senki. Betelt a pohár.
Levette a cipőjét. Először nézte, hogy hogy zúdul le a víz, majd egy nagyobb követ ledobott. Pár másodperc után már nem látta. Eltűnt. A víz lenyomta maga alá.
Nyelt egyet, majd ugrott.
Levegőt sem vett az ugrás előtt így hát az orra és a szája is megtelt vízzel. Szemét kinyitotta, mert megijedt, de már nem tudott meghátrálni.
A víz maga alá temette őt is, úgy mint a köveket. Ki sem látszott a vízből. Talán be is teljesült a vágya. De mégsem.
Kapálózott a vízben ami egyre inkább nyomta lefelé. 15 perc után feladta hisz tudta: semmi értelme.
Egy ideig még bírta a vízben, majd elvesztette eszméletét.

EGY KICSIVEL KÉSŐBB...

~~~Rosa szemszöge~~~

Behoztuk Yukot a kórházba. Nagyon súlyos volt az állapota. Nem volt eszméleténél és vérzett egy kicsit a feje is. Majdnem meghalt. Még jó hogy anya az erdőbe jár futni, mert ha nem ment volna oda akkor Yuko már nem élne. Szerencséje volt. Bár az orvosok azt mondják, hogy nem lelökték, hanem önszántából ugrott le, mert megtalálták a cipőjét a vízesés tetején. Meg akart halni és tudom is hogy miért. Úgy érzi, hogy ő már semmi és hogy ő miatta fogja megverni Viktor Castielt. Igen, ennyit még hallottam, mert ameddig beszélgettek hallgatóztam. De ezért nem kellett volna öngyilkossági kísérletet végrehajtania! Nekem is fontos, a vőlegényének is fontos és keresztanyukájának is... és hogyha már Viktor ilyenre képes akkor neki is. Eléggé fájt volna ha meghal, de hál' istennek nem történt meg!
Egy kis idő után kijött az orvos.
- Most már kezd magához térni úgyhogy bemehetnek!
- Köszönjük! - mondta anya, majd be is mentünk.

~~~Yuko szemszöge~~~

Amikor kinyitottam a szememet mindenhol fehéret láttam. Kórház szín. Már ismerem.
Rosa ült az ágyam mellett az anyukájával arra várva, hogy mikor fogom fel végre amit mondanak, de alig értettem még valamit.
- Ne mondjatok semmit, mert még úgy se értem! - csitítottam le őket.
Megint mondtak valamit, majd felálltam és kimentek. Gondolom azt, hogy majd még jönnek vagy valami ilyesmi. De amúgy nem az, hogy nem hallok csak egyszerűen még nem fogom fel amit beszélnek.
Vajon hogy kerültem ide? Azt hittem meghalok. Bár jobb is lett volna.
Pár perce már az orvos is bejött és legalább most már értettem amit mond. Azt mondta, hogy látogatóm van és be is engedte.
Castiel volt az. Aggódva leült mellém és megfogta a kezem.
- Miért csináltad ezt? - kérdezte aggódva és idegesen.
- Miért ne?
Castiel szeme lila volt. Viktor előbb hazaért, mint gondoltam. És akkor ne ugorjak le?
- Ne csináld ezt velem többet! Kérlek...! - mondta, majd megölelt. - Ezt most miért tetted?
- Mindenért. Betelt a pohár nálam és egyszerűen megtettem. Még emlékszem. Először féltem, aztán elgondolkodtam. Arra jutottam, hogy mindenkinek meg kell halni a egyszer és hát... megtörtént. Majdnem.
- De mi késztetett erre?
- Elég annyi, hogy egy szerencsétlen senki vagyok és mindenkinek fájdalmat okozok. Azt is tudom, hogy miért lila a szemed. Az is miattam történt...
- Ne gondold ezt! Én itt leszek és vagyok is neked! Egy életen át!
- Egy élet nekem nem elég. Én halálom után is veled akarok maradni. Vagy halhatatlan lenni és örökre veled élni! Még az is kevés lenne...
- Jó lenne ha halhatatlanok lennénk. Örökre együtt maradnánk! Csak meghalna körülöttünk mindenki...
- Őket is halhatatlanná tenném... Mindenkit aki fontos.
- De mivel ez nem lehetséges megelékszek azzal, hogy egy életen át veled lehetek! - mondta, majd elmosolyodott.
- Szeretlek! Örökre! - mondtam, majd én is elmosolyodtam.
- Én is téged! Örökre! - mondta, majd megcsókolt.

21. rész - A szív azt akarja amit akar!

Nem tudtam, hogy mit mondjak. Végülis mi együtt sem voltunk és csak így bumm felteszi a legnagyobb kérdést a világon. Szeretem és ő is szeret, de ez ilyen gyorsan... Még ki sem hevertem amit velem tett!

Látta rajtam, hogy nem tudok dönteni. Cikáztak a fejemben a gondolatok. Szívem szerint igent mondanék, de az agyam szerint nemet kéne. Nehéz, nehéz... Lehet mondani olyat, hogy tartózkodom?:D

Már vagy 10 perce ülünk egymással szemben és még most se döntöttem. Castiel már úgy vigyorog, mint egy hülye én meg késztetést érzek arra, hogy röhögjek rajta!

- Nem tudod, igaz? - kérdezte mosolyogva.

- Pontosan.

- Nem muszáj most döntened! Dönts akkor, amikor már úgy érzed, tudod a választ!

Megveregette a térdemet, majd felment az emeletre. Én meg végignéztem. Végignéztem, hogy az 'igenem' az emeletre megy 'nemtudom' néven. Hát mondhatom most nagyon jól vagyok... és ez most szarkazmus volt.

Azt láttam jónak, hogy elmegyek keresztanyuhoz és tanácsot kérek tőle. Ő mindig bölcs. Pedig még 38 éves!

Gyorsan felkaptam a kabátomat és KOCSIVAL elindultam keresztanyuhoz. Nincs jogosítványom, de semmi gond tudok vezetni!:D

Amikor megérkeztem azonnal az ajtóhoz siettem kopogni, de már Kentin nyitotta az ajtót szóval nem kellett.

- Szia hugi!

- Csá bátyus! Miujság?

- Semmi érdekes. Hát veled?

- Velem se.

Gyorsan felszaladtam keresztanyuhoz.

- Hát te? Nem beiratkozni vagy?
- Ez hosszú történet!

- Mondtam, hogy csak akkor--

- Tudom! És itt maradok! Ennek köze sincs hozzá!

Elmeséltem neki a tegnap estét és ami ma eddig történt.

- És igent mondtál? - kérdezte ragyogó szemekkel.

- Nem mondtam semmit. Ő tudta mit mondok rá. Úgyhogy a válaszom, negyed óra után, az lett, hogy 'nem tudom'...

Keresztanyunak leesett az álla és nagyon nagy lett a szeme. Esküszöm megijedtem tőle!

- Hogy lehettél ilyen hülye?

- Kösz, keresztanyu. Én is szeretlek...

- Na, de érted hogy értem! Hogy lehetett ez a válaszod? Tudom, hogy igent mondtál volna!

- Hát igen, de ez nem olyan egyszerű... Miért mentem el? Miért kerültem kórházba még anno?

- Ohh, erre nem gondoltam. De akkor is mondhattál volna igent!

- De miért nem kezdtük akkor már a járással? Jó, tudom hogy én nem akartam vele járni, de akkor is! Először legyünk együtt, aztán kérje meg a kezem!

- Csillámpónit ne hozzon neked? Esküszöm, hogy olyan vagy, mint az anyád!

Na ezt nem kellett volna mondania. Tudja, hogy 'allergiás' vagyok arra, ha az anyámhoz hasonlítanak. Nem vagyok olyan, mint ő és kész! Én nem adnám oda másnak a gyerekemet, hogy nevelje fel! Ja, és én 17 éves koromban vesztettem el, nem 15 évesen. És én nem vagyok 17 évesen terhes! Azért van különbség!

- Ezt most meg sem hallottam! - mondtam vigyorogva. - Na akkor most igent mondjak vagy nemet?

- Gondolj arra, hogy mit mondana most neked Rosalya! Biztos nem azt, hogy ugorj a nyakába, de nem is azt, hogy mondj nemet! A szíveddel kell tudnod a választ! Ha szereted, és tényleg annyira, hogy hozzá is mennél és leélnéd vele az életed, akkor mondj igent! De ha 1-2 év múlva elválnál tőle, mert olyan kedved van akkor bele se kezdj!

Még beszélgettünk egy kicsit keresztanyuval, aztán elköszöntem Kentintől is és elindultam haza.

Egész úton gondolkodtam azon amit keresztanyu mondott. Ha most elkötelezem magam már nem csinálhatom vissza. Jól kell döntenem, mert ha nem akár tönkre is teheti a viszonyunkat Castiellel. Mondhatnék csak úgy nemet, hogy ne legyen ez a teher is a vállamon, de akkor ki tudja mi történne?! Meg se próbálom.

Muszáj őszintének lennem vele és ha ez egy igennel jár akkor azzal jár! Mert persze, hogy szeretem, de a múlt az egészet beárnyékolja. De 'a szív azt akarja amit akar' szóval ha nem adom meg neki amit kér akkor összetörik...

Megérkeztem. Most már tudom a döntésemet és remélem ezzel jót teszek.

Az ajtó előtt vettem még egy utolsó nagy levegőt és benyitottam. Amikor bementem Castiel videojátékozott. Nem csalódtam benne!

- Csá csajszi! - nézett el egy pillanatra a képernyőtől.

Csá?! Mi az, hogy csá?! Köszönjön így egy haverjának, de ne egy lánynak!

- Döntöttem...!

Ahogy ezt kimondtam kikapcsolta a videojátékot és odarohant hozzám. Én csak néztem, hogy mit csinál azzal a bizonyos 'kiezahülye' nézéssel.

- Kérdezd meg mégegyszer csakhogy ne a levegőbe lebegjen a válasz! - mosolyodtam el.

Letérdelt elém. Szürke szemei csillogtak azt remélve, hogy igent mondok. Pár másodpercig engem nézett, aztán elkezdte.

- Hozzám jössz feleségül?

Egy fél percig hagytam had izguljon, aztán kimondtam...

- Igen!

Felugrott és megölelt. Mindketten sírtunk az örömtől, bár én egy kicsit a bánattól is, mert ha megcsalna megint akkor nem tudok tenni semmit, max hónapokon át válok... De főleg az örömtől sírtam! Örültem neki, hogy nem kell tovább magamban tartanom amit érzek! Újra az 'enyhéncsöpögőscukipár' lehetünk. Csak most már nem csak járunk... Most már menyasszony és vőlegény vagyunk! El sem hiszem!

- Most már az enyém vagy! Soha többé nem engedlek el! Soha! - mondta még mindig sírva.

- Szeretlek! - mondtam a könnyeimet törölgetve.

- Én is téged! - mondta, majd megcsókolt.

Az első csókunk vőlegényként és menyasszonyként. Nagyon szeretem és mostmár tényleg nem akarom elveszíteni!

Elkezdtünk csók csatázni. Tudom, hogy mit akar és most az egyszer muszáj engednem!

Felvett az ölébe és felvitt a szobánkba. Legalább nem kellett magamtól mennem... Milyen hülyén néztünk volna ki! Mentünk volna 5 lépcsőt (bár lehet, hogy sokat mondtam) és leestünk volna!:D

Miután megtörtént aminek meg kellett felöltöztünk és lementünk a konyhába.

Felhívtam keresztanyut. Elmondtam neki, hogy igent mondtam és elhívott vacsorázni. Először nem igazán akartam beleegyezni, mert Asami is ott lakik, (sajnos) de azt mondta, hogy úgyis a barátnőjénél alszik, szóval nem lesz otthon.

Elindultunk keresztanyuhoz gyalog, mert tudtam, hogy meg fog kínálni borral vagy csokilikőrrel (amit ő csinál és amúgy nagyon jó íze van) és Castiel úgy nem vezethet.

Amikor megérkeztünk keresztanyu gratulált és nagy meglepetésünkre Kentin is. Elásták a csatabárdot durván fél év után.

Egész este jól éreztük magunkat. A kaja is finom volt, keresztanyu csokilikőrje is, úgyhogy minden rendben ment. De ha Asami is itt lett volna akkor kicsaptam volna a balhét keményen. Beszólt volna egyet úgy megcibáltam volna, hogy a vörös hajából alig lenne! De legalább nem volt ott az a lényeg!^-^

Miután megvacsoráztunk elköszöntünk tőlük és mentünk is haza. Egész úton tervezgettük a jövőnket! Azt is eldöntöttük, hogy két gyerekünk lesz! Egy fiú és egy lány. Jó, mondjuk nem biztos, hogy egy fiú, egy lány lesz, de ezek még csak tervek. A lány (keresztanyu után) Hatsune, a fiú Castiel lenne.

Amikor megérkeztünk levettük a dzsekinket és elkezdtem csinálni a reggeli kávét.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Most csak azért mondtál igent, hogy ne legyek szomorú?

- Nem. Én tényleg szeretlek. Különben az a pár csók se történt volna meg és nem lettem volna féltékeny sem. Meg amúgy valaki miatt nem rontanám el ilyesmivel az életem!
- Ja, akkor jó. Akkor nem mondtam semmit! - mosolyodott el.
Szeretem. Ez most már nem fog változni. Eldőlt a sorsom. Egy vörös hajú, hülyével fogom leélni az életem! Mondjuk még mindig jobb, mint hogy Viktor mellett poshagyjak és várjak 30 éves koromig amíg megkéri a kezemet végre! Tényleg! Vajon mi lehet vele most?...

~~~Viktor szemszöge~~~

Hónapok óta semmi hír Yukoról. Kezdem úgy gondolni, hogy vissza sem jön. Minden nap ő jár a fejemben. Talán el kéne mennem Japánba és meg kéne keresnem. Tudom, hogy Rosa hol lakik úgyhogy annyi, hogy elmegyek hozzá. Igen. Ezt fogom tenni! Holnap reggel már indulok is és felkeresem Yukot!

~~~Yuko szemszöge~~~

Amikor végre sikerült megcsinálnom rendesen a kávét felmentem és felvettem a hálóingemet. Castiel is feljött és ő is öltözött. Csend volt.

- Akkor most már ugye nem kell a másik szoba?
- Nem kell! - mondtam, majd ráugrottam és megcsókoltam.
- Igen?
Megfogott egy párnát és hozzám vágta.
- Igen!
Visszadobtam.
Ott birkóztunk, mint két kisgyerek! Hiányzott már ez. Nagyon!
És most már büszkén mondhatom, hogy egy vörös hajú démon menyasszonya vagyok, aki kicsit gyerekes, de nekem pont tökéletes!

20. rész - Bulizós este

Amikor keresztanyuékhoz értem berontottam és felmentem az emeletre egyenesen a szobájába. Zenét hallgatott és sírt. Sosem láttam még ilyennek.

- Te meg mit keresel itt? - kérdezte.

- Azért jöttem, hogy bocsáss meg nekem! Tényleg te neveltél fel szinte és mindent neked köszönhetek! Én nem akartam fájdalmat okozni... Senkinek. Főleg neked nem! Imádlak, szeretlek, és nem akarlak elveszíteni Asami és Castiel miatt! Kérlek, bocsáss meg!

- Hát...

- Kérlek...!

- Egy feltétellel! - emelte fel a szemöldökét.

- Na mondd!

- Ha nem mész vissza Japánba!

Elakadt a szavam. Köpni-nyelni nem tudtam. Ilyet hogy kérhet tőlem? Tudja, hogy min mentem keresztül és mégis ezt adja feltételnek... Ez nem igazságos!

- Legyen... - mondtam, majd megöleltem. - De csak miattad!

- Ketten a világ ellen?

- Ketten a világ ellen! - mosolyodtam el.

12 évesen ezt ígértem keresztanyunak. Azt, hogy ketten leszünk a világ ellen. (Már akkor sem vettem bele Asamit.) Csodálkoztam, hogy még emlékezett erre. Ő volt akkoriban a legnagyobb támaszom és a legjobb barátom. Akkor már nála laktam. Asami még nem lakott velünk. Már akkor tudtam, hogy ki lesz mellettem és ki lesz ellenem. Valahogy megéreztem.

- Holnap elmegyek visszairatkozni a suliba!

- Az remek. Örülök, hogy itt maradsz!

Hát én annyira nem, de nem akarom szomorúnak látni. Hisz 'ketten vagyunk a világ ellen'. Imádom őt és nem akarom két hülye miatt elveszíteni!

Közöltem ezt a többi ott lakóval és még egy pár óráig ott maradtam.

Körülbelül nyolc órakor értem haza. Castiel még a nappaliban nézte a tévét. Letettem a táskámat és odaültem mellé. Rátettem a fejemet a vállára és úg néztem vele a tévét. Unalmas volt, de legalább nem csináltam semmit. Teljesen kimerültem ma.

- Castiel!

- Hmmm...?

- Most jutott eszembe! Van egy jó hírem!

- Na! Mondjad csak!

- Itt maradok! - mondtam, majd szét mosolyogtam a fejem.

- Ez nagyon jó hír! - mondta, majd megölelt.

Amikor elengedett rajtam maradt az illata.

- Már csak azt kéne kitalálni, hogy hol fogok aludni...?!

- A másik szoba tele van minden cuccal amit nem raktunk sehova, szóval csak mellettem tudsz aludni vagy itt a kanapén... Mondjuk innen leesnél, mert ezt nem lehet kihúzni... - mosolyogva rámnézett.

Azt akarja, hogy mellette aludjak csak kedvesen fejezi ki. Azért néha jófej tud lenni.

- Jó, alszok melletted! De csak ma! - kacsintottam rá.

- Azt is lehet, deeeeeeee... Elmehetnénk bulizni!

Rossz ötlet! Nem! Nem...! NEM!

- Oké!

Miért bólintottam rá? És ha az lesz mint amikor...? Jajj ne...

Felmentem a 'még szobánkba' és kiválasztottam egy jó kis fekete miniruhát amit még akkoriban hordtam amikor itt voltam. Felvettem hozzá egy fekete magassarkút és még egy kis fekete rúzs, fekete szemhéjpúder.

- Gyönyörű vagy! - mondta, majd elmosolyodott. - Akarom mondani... Jól nézel ki!

Nem csalódtam benned, drága Castiel...

- Kösz! - köszöntem meg egy széles mosollyal.

- Indulhatunk?

- Persze! - mondtam, majd megfogta a kezem és úgy indultunk el a kocsihoz.

Amikor odaértünk a 'Castiel féle buliba' jó volt a hangulat. Mindenki táncolt. Van aki csak úgy, mert akart és volt, aki már a pia hatására.

Mi azonnal a pulthoz siettünk. Megittunk egy pár vodkát, aztán végünk volt. Én még egy kicsit magamnál voltam, de Castiel szerintem azt se tudta, hogy milyen rendezvényen van...

Ahogy röhögtem Castiel hülyeségein odajött egy csávó.

- Szia Cica! Nem fájt amikor leestél az égből?

- De. Meg is haltam! 25 éve. Pont akkor amikor ez a duma is! - koptattam le.

Castiel már azt se tudta hol van szóval nem foglalkozott vele, hogy épp ki jön oda. Pedig jöttek jó páran... Még hozzá is, de csak annyi volt a válasz, hogy "őt szeretem" és rám mutogatott...

Azért nem ittam már többet, mert nem akartam túl lépni a határt, hogy legyen esélye, a sors megismétlődésének.

Castiel egy idő után elment pár csajjal pedig elvileg: "ő-őt szereteeeem! bizony!!! hozzá ne merj nyúlni vagy ketté törleeek mint a fagyott törölközőt!!!". Én meg már unatkoztam ott egyedül. De mivel Castiel eltűnt, ezért most már iszogathatok kedvemre!

Kértem a koktélokat szó szerint LITER számra. Úgy gurítottam lefelé őket, mint a tiszta vizet! A többi ember csak nézte, hogy jobban iszok, mint egy csávó... Most pihenem ki a sérelmeimet! Kimerítettem Castiel bankkártyáját...

Onnan már minden képszakadás...

~~~Másnap~~~

Tegnap nagy nehezen haza vánszorogtam. Arra még emlékszem, hogy Castiel nem volt itthon... és most sincs.
Ahogy tegnap hazajöttem azonnal leborultam az ágyra, szóval a miniruhámban aludtam. Mit ne mondjak... nem volt valami kellemes! Sőt, fel is húzódott rajtam...
Amikor már nagyjából magamhoz tértem levettem a ruhámat és átöltöztem valami rendes öltözékbe. Kimentem a fürdőbe, lemostam a maradék sminkemet és felkötöttem a hajam. Legalább már nem úgy néztem ki, mint valami ágról szakadt...
Lementem reggelizni. Ahogy ott ettem akkor érkezett meg Castiel. Amikor meglátott nagyon meglepődött gondolom azt hitte, hogy nem veszem észre amikor hazajön.
A ruha össze-vissza volt rajta, rúzsfoltok mindenhol, az inge kigombolódva. Ha azt csinálta amire én gondolok... Ahhj...
- Hát te? - kérdeztem tőle.
- Hazajöttem!
- És ilyenkor jössz haza? Rúzsfoltosan, kigombolt inggel meg had ne soroljam mikkel?!
- Csak nem féltékeny vagy? - húzta fel a szemöldökét.
Én csak bevágtam azt a 'jóédesanyádat' vigyort és elmosogattam a tányérom.
- Még nem hallottam a választ! Féltékeny vagy, Yuko?
- Nem vagyok féltékeny! Betűzzem le neked?
- Ohh... értem. Akkor nem zavar, hogy kettővel voltam egyszerre... Ja, és utána még egy harmadikkal! Onnan jövök. Eléggé durva estém volt! Szerintem megyek és lefekszem!
- Hogy lehetsz ilyen szemét? - ordítottam az arcába. - Tudod jól, hogy szeretlek és ilyenekkel nyaggatsz?! És akkor így legyek együtt veled?! Hát fordulj fel, tesó!
Amikor ezeket kimondtam megcsókolt.
- Ne csókolgass már! - löktem el magamtól. - Ki tudja hol járt a szád...
Miután ezt kimondtam leesett neki, hogy eléggé bunkón viselkedett, ezért felment.
Én csak mosogattam tovább. Gondolkoztam ezen az egészen. Hogy lehet ilyen? És még az orrom alá is dörgöli? Jól van, Castiel! Ez még csak a kezdet!
Nem megyek még suliba. Ma megint bulizni megyek és én is megcsinálom ezt Castiellel! Meglátjuk ki nevet a végén...!
Felmentem a szobámba és válogattam a bulis ruháimat. Elővettem a smink készletem és próbálgattam, hogy melyik szín állna jól valamelyik ruhához.
- Hát te mit csinálsz? - kérdezte Castiel.
- Ruhát és sminket válogatok estére. Miért minek látszik?
- Nyugalom, főnök! Nem szóltam! - mondta, majd ledűlt az ágyra.
- Bosszúra vágyom! Hagyj egy kicsit kibontakozni!
- Szóval te most bosszút forralsz?
- Olyasmit.
- És ki ellen?
Amikor ezt kiejtette a száján kiröhögtem. Na vajon ki ellen? Ahhj...
- Ellenem?
- Igen.
- És akkor ez így fog menni? Teljesen addig ameddig valamelyikünk meg nem unja?
- Valószínű.
- Egyébként most mit bosszulsz meg? Együtt se vagyunk! Akkor minek csinálod ezt?
- Tudod mit? Most az egyszer igazad van! Nem fogsz érdekelni! Feküdj össze mindennap valakivel az se fog érdekelni!
- Ez eléggé 5 éves szint egy 17 éves lányhoz képest!
- Hagyjál már! Azt csinálok amit akarok! Elvégre egy év múlva 18 leszek! Felnőtt nő! Akkor már nem szólhatsz bele a dolgaimba!
Ahogy ezt kimondtam becsaptam a fiókot és kimentem a szobából.
Talán igaza van. Nem bosszulkodhatok örökké... Amúgy se vagyunk együtt! Miért bosszulnám meg ha egyszer nem is járunk? Ez tényleg hülyeség!
Lementem a konyhába egy kicsit videojátékozni. Talán ettől megnyugszom egy kicsit.

- Yuko! Figyelj... Igazából nem voltam senkivel! Csak féltékennyé akartalak tenni... Sajnálom, tényleg!

- Chh... - mosolyodtam el kínomban.
Castiel odajött hozzám és kikapcsolta a videojátékot. Leguggolt elém.
- Yuko! Hozzám jössz feleségül?

19. rész - Csak barátok

Mint látjátok kitettem a más írásaim:) menüpontra egy újabb blogot. Ez a blog még egy kicsivel később fog elindulni, de már hamarosan fent lesz a kezdetek rész és talán már az első is...:) A neve Wonderful Mistake. De ne aggódjatok ez nem azt jelenti, hogy ezt abbahagyom! Természetesen folytatom! A Wonderful Mistake-re szombatonként jönnek majd részek! Remélem az is tetszeni fog!^^

Cassandra

- Tényleg nagyon kedves vagy, de én többet szeretnék... - mondta, majd elengedett és elindult felfelé.
- Ne menj el! Gyere le! Legalább ameddig itt vagyok maradj mellettem! Nem szeretlek már, de ugyanúgy fontos vagy!
- Pont ez benne a rossz! Hogy már nem szeretsz... Magamat pedig nem fogom ámítani azzal, hogy beszélgetek veled vagy hogy mindenhova veled megyek! Ha ezt tenném még jobban belédszeretnék... és ezt te nem akarnád...
- Nem érdekel! Maradj velem! Legalább erre a hétre! Egy hét múlva pedig nyugodtan fogsz elengedni!
- Akkor játsszuk azt, hogy együtt vagyunk! Csókoljuk egymást, ámítsuk egymást, járkáljunk együtt mindenhova és legyünk boldogok együtt! Csak egy hétre!
- Hát... Nem tudom...
- Kérlek! Csak miattam! Utána már nyugodt lelkiismerettel foglak elengedni Japánba! Sőt, még ki is kísérlek!
- Biztos vagy te ebben?! - nevettem ki.
- Halálosan!
- Úgysem fog ez menni!
- Na jó... Most az egyszer megúszod, de ha legközelebb jössz akkor már nem fogod! - mondta, majd összeborzolta a hajam.
- Jössz velem keresztanyuékhoz?
- Inkább nem...
- Jajj ne nyuszizz már! Majd én megvédelek Kentintől!
- Nem szorulok rá! - nevetett ki.
- Dehogy is nem! - mondtam, majd vállba boxoltam.
- De nem!
- De de!
- Jó, akkor legyen igazad! De csak azért, mert egy hétig maradsz és azt akarom, hogy jól érezd magad!
- Indulhatunk?
- Igeeeeeeeeeeen...
- Jajj gyere már! - mondtam, majd kiráncigáltam.
Egész úton csak nevettünk. Mint a régi jó barátok... Igen, csak barátok...
Mikor már egy ideje mentünk megfogta a kezem. Engedtem, mert nem akartam, hogy rosszul essen neki, hogy elveszem.
Talán még szeretem egy kicsit. Csak még magamnak sem tudom bevallani. Nem is akarom. Jobb ez így...
Amikor már kiszálltunk elengedtem. Vettem egy jó mély levegőt és bekopogtam.
Kentin nyitott ajtót. Castiel elé álltam, hogy lássa, nem kell bántania. Miután beengedett felvett és megpörgetett. Pont mint Castiel.
- Hogy hogy tudtad a hazafele utat? - kérdezte mosolyogva.
- Még emlékeztem rá! Azért annyi ideig nem voltam távol, hogy elfelejtsem! És segítségem is volt... - néztem Castielre.
- Igen... Remélem most már itt maradsz velem!
- Hát... Ami azt illeti... Csak egy hétre jöttem!
Ahogy ezt kimondtam megjelent keresztanyu a lépcső tetején. Haragosan nézett rám. Oda jött és felpofozott.
- Hogy gondoltad ezt? Halálra aggódtam magam miattad! Nem szóltál senkinek, hogy elmész! Hogy csinálhattad ezt mindnyájunkkal?! Teljesen kiakadtam! Miért csináltad ezt velem... Velem, aki anyád helyett felnevelt?! Anyád helyett anyád voltam szóval egy szavad se lehet rám! És akkor így állunk? Ja és ha elkeszültél menni hétvégén Japánba akkor már most elfelejtheted! - mondta, majd felment a szobájába nagy ajtócsapkodással.
- Majd kiheveri... - mondta Kentin és megveregette a hátam.
- Én mindenkinek csak csalódást és fájdalmat tudok okozni! - mondtam, majd leültem a kanapéra és sírni kezdtem.
- Nyugi már! Meg fog békélni! Átgondolja ezt az egészet és bocsánatot kér tőled például a pofonért...
- Hát épp ez az! Én sosem kaptam tőle pofont! Nem fog megbékélni, érted?! SOHA!!!
Ahogy ezeket kimondtam sírva hazarohantam. Persze, Castiel is jött utánam.
Felmentem a szobámba és pakolni kezdtem.
- Te meg mit csinálsz?
- Pakolok. Elmegyek innen! Keresztanyunak és neked is csak fájdalmat okozok! Akkor meg miért maradjak még?! - kiabáltam sírva.
- Miattam maradj még! Nekem nem okozol fájdalmat! Sőt, én vagyok a legboldogabb a világon, hogy most itt vagy és hozzád szólhatok! - mondta, majd megcsókolt.
Azzal a csókkal minden megváltozott. Be merem magamnak vallani, hogy szeretem. Bár ez nem a legbölcsebb dolog tőlem, de nincs ezen semmi titkolni való. Nem érdekel, hogy bárki hülyének néz amiért megcsalt kétszer és még mindig szeretem. Nem érdekel semmi és senki. Csak ő.
- Még meggondolom, oké?
- Dönts jól! - mondta, majd lement.
Ráugrottam az ágyra és beletömtem a fejem a párnába. Miközben sírtam gondolkodtam. Itt van ő, akivel kölcsönösen szeretjük egymást és ott van ő aki szeret és kezdek beleszeretni... Nehéz a döntés. Rosa erre azt mondaná, hogy hallgassak a szívemre. De hiába hallgatok rá nem mond semmit. Csak dobog. Ha pedig nem jövök haza Castielé most nem dobogna. Megmentettem őt. Viszont keresztanyu... ő nem tudom mikor békél meg. Talán most utál. Hisz ismerem. Soha nem fogja megbocsátani, hogy elhagytam fél évre és még csak nem is szóltam, hogy elmegyek. Csak felszívódtam ő pedig szenvedett. Ha a szívemre hallgatok itt maradok, ha az eszemre akkor újra itt hagyom őket és talán Castiel belehal, keresztanyu pedig szenved. A második szituáció senkinek sem lenne jó és mivel Rosa azt mondaná, hogy hallgassak a szívemre, ezért itt maradok! Félreértés ne essék: nem fogok összejönni Castiellel... igaz, neki így jobb lenne, de nekem viszont nem. Nem fogok megint csalódni, mert még véletlenül visszavisz egy gép Japánba.
A ruháimat visszapakoltam a szekrénybe és letöröltem a könnyeimet. Bementem a fürdőbe és lemostam az arcomról a lefolyt sminket. Szegény párna fekete lett. Még jó hogy a párna is fekete.
Lementem Castielhez.
- Itt maradsz?
- Igen, itt... de akkor se lehet köztünk már semmi...
- Ebbe már beletörődtem amikor elmondtad! Nekem elég ha itt vagy és láthatlak minden nap!

~~~Castiel szemszöge~~~

Egyáltalán nem törődtem bele ebbe. Nagyon szeretem Yukot és tudom, hogy ő is engem. Ha nem szeretne akkor az a csók sem történt volna meg...
Nagyon megbántam azt az Asamis dolgot. Azóta nem is beszéltem vele és nem is fogok. Soha, soha, soha és soha! Yukoval akarok maradni örökre!
Bele kell törődnöm a helyzetbe. Legalább ígyis mellette maradhatok és vigyázhatok rá. Csak persze barátként. Nekem ő a mindenem...

~~~Yuko szemszöge~~~

Tudom, hogy szenvedni fogunk. Mind a ketten. De lássuk be, hogy így a legjobb!
Igaz, nem mehet ez így örökké! Ha valamelyikőnkön eluralkodik a másik iránti szeretet akkor már nem tudunk a másik barátja lenni többé.
Szeretem és tudom, hogy ő is tudja. Látszott rajta. Tudta, hogy nem csak úgy eljövök, hogy lássam és leszedjem róla a kötelet. Ez annál sokkal több volt. Ezt mind a ketten tudtuk.
Csak attól félek, hogy ha egy lány a közelébe megy és beleszeret, én mit fogok csinálni...?! Vagy ha én szeretek bele egy fiúba ő mit fog csinálni...?! Azt amit már meg akart tenni egyszer?!
Mondjuk, ha itt vagyunk egymásnak, mint barát és tudjuk egymásról, hogy szeretjük a másikat akkor ez nem történhet meg. Legalább is remélem.
- Elmegyek keresztanyuhoz, estére itt leszek! - mondtam, majd arconpusziltam és elindultam.
A barátok is arcon szokták egymást puszilni... nem?

18. rész - Visszajövök még!

Amikor már nagyjából magunkhoz tértünk, felöltöztünk és elindultunk vásárolni, mert úgy döntöttünk, hogy ma elmegyünk bulizni. Lehet, hogy ez már az utolsó bulizási lehetőségem lesz, így hát kihasználom!
Én nem vettem semmit, de Rosa vett egy fehér miniruhát, fehér kiegészítőkkel és magassarkúval. Mire ezt kiválaszotta már délután három óra volt. Még többet is fel akart próbálni, de megállítottam, hogy ezt vegye meg én meg felveszem a fekete összeállításomat és akkor pont jó lesz! Idegesített a sok ruha. Egy csomót felpróbált akár háromszor is... és akkor ne legyek idegbeteg!?
Amikor hazamentünk és levettük a kabátunkat pont akkor kopogott valaki. Persze mi nem voltunk lent, ezért Marie nyitotta ki az ajtót.
Annak a valakinek eléggé ismerős hangja volt. Sőt, túl ismerős.
Először még nagyon izgultam, hogy vajon ki az, akinek ilyen ismerős hangja van, de utána megnyugodtam, mert fel se jött. Biztos Marie egyik barátja.
Már elindultam lefelé nagy boldogan, hogy megkérdezzem Marie-t, hogy elmehetünk e bulizni, (mert csak akkor enged el ha éjszakás) és amikor megláttam, hogy ki az... azt hittem visszaszaladok!
- Hát te meg mit keresel itt? - mondtam, majd lekonyult a szám.
- Hiányoztál nővérkém...
Igen, jól gondoljátok. Asami volt az.
- Te nekem nem hiányoztál szóval tünés!...
- Ez most fontos, kérlek hallgass meg!
- Megígéred, hogy eltünsz utána?
- Igen, csak hallgass meg!
Asamit felvezényeltem a szobánkba, Rosa pedig kiment, hogy 'ne zavarjon' minket.
- Először is... Mit keresel itt? Otthon kéne lenned a Castieleddel! - mondtam gúnyosan.
- Pont róla van szó!
- Pont nem érdekel! - kiabáltam rá, majd a fejembe nyomtam a párnát.
Asami levette az arcomról a párnát és folytatta. Sajnos.
- Öngyilkosnak készül! Ha most nem jössz haza meghal!
- És ez miért is érdekel engem?
- Mert te vagy az oka!
- Ja, azt hittem ti! - mondtam, miközben már nevettem kínomban.
- Ez most tényleg nem vicces! Haza kell jönnöd különben meghal! Egy életet menhetnél meg! Fogd fel így! Csak gyere haza, hogy lássa, hogy semmi bajod!
- Vihetem Armint?
- Hogy kit?
- A barátomat. Mondjuk igazából még hivatalosan nem a barátom, de na...!
- Ne! Kérlek ne! Belegázolnál a lelkébe!
- Na ne röhögtess! És ti nem gázoltatok bele az én lelkembe? Sőt, kétszer is?! Ez most így eléggé érthetetlen dolog!
- Megbánta!
- Másodjára? Hagyjál már! Feleslegesen vesztegeted az időt! Nem fogok egy szemét miatt hazamenni! Hányszor bánja még meg? Ha kétszer megtette lesz harmadik is!
Amikor ezeket kimondtam Asami elsírta magát. Én csak néztem rá, szigorúan. Szerinte nekem nem fájt? Kétszer? Csoda, hogy túléltem! Én is meghaltam volna, de volt eszem és mégse tettem! Most pedig rátaláltam Arminra, akibe már kezdek beleszeretni... Nem fogok hazamenni egy csalódás miatt! Utálom őt! Végülis megmenteném, mint embert, de áhh... Őt nem nevezném embernek... Inkább egy állatnak!
- Kérlek! Szüksége van rád! Te vagy az utolsó esély arra, hogy megmentsd! - mondta, még mindig sírva.
Én még mindig szigorúan néztem rá. Miért érdekeljen engem Castiel? Egyáltalán miért keresett fel ezzel?
- Én pedig arra kérlek, hogy most menj el! - mondtam, majd becsuktam a szemem, mert elkezdtem könnyezni.
- De...
- Semmi de! Menj el!
Nehezen kinyitottam a szemem úgy, hogy nem csordult rajta ki könny, de Asami még mindig engem nézett. Nem akarta felfogni, hogy nem érdekel már. Azt hitte, majd rohanni fogok, hogy megmentsem...
Egyszer csak felállt.
- Egy szörnyeteg vagy! - ordította, majd ahogy kiment becsapta az ajtót.
Én pedig elkezdtem sírni... Lehet, hogy még jelent nekem valamit Castiel. Vagy nem tudom. De már nem lennék képes visszamenni hozzá. Soha. Jobban tettem, hogy nem mentem Asamival... vagy mégse?
Ahogy így elmélkedtem bejött Rosa és kérdezgette, hogy mi a baj. Mindent elmeséltem neki amit beszéltünk Asamival, amit gondolok... mindent.
- Hallgass a szívedre! Mindig az adja a legjobb válaszokat! A szívedben bízhatsz a legjobban!... Ja meg bennem! - kacsintott rám, majd kiment.
Letöröltem a könnyeimet, majd felvettem a kabátomat és Rosatól elkértem Armin címét. Hogy miért tőle? Mert mindenkinek a címét, adatait felírja. Ő olyan mindent tudó féle!
Bekopogtam. Armin nyitott ajtót. Elmeséltem mindent. Majdnem az egész élettörténetemet. Ő megértett engem. Adott egy utolsó csókot, de tudta, visszajövök még.
Amikor hazaértem elkezdtem pakolni. Mégis így láttam jónak. Egy éjszaka alatt hazaérek. Talán még meg tudom állítani. Azért megyek haza, mert még jelent nekem valamit. Igaz, már nem szeretem, de ő mindig kitartott mellettem. Nekem is ezt kell tennem! Egy hétig ott maradok. Talán ha addig ott maradok, megnyugszik és nyugodtan enged el. Talán örökre.
Elköszöntem mindenkitől aki fontos volt. Elnézést kértem Rosatól amiért potyára vásároltattam be vele, de megígértem neki, hogy egy hét múlva bepótoljuk.
Nehezen mentem ki a reptérre. Nem hittem el, hogy haza kell mennem és szembe kell néznem mindenkivel. Fél év után. Ez kicsit nehéz lesz, de meg kell tennem. Meg kell értsenek engem. Meg kell érteniük, hogy vissza kell majd jönnöm. Ha nem is örökre, de egy időre. Talán tíz évre vagy ameddig még itt akarok lenni.
Visszajött belém a régi Yuko. Az a Yuko, aki mindig elmélkedik az élet dolgain. Az érzékeny Yuko.
Emlékszem még amikor elindultam ide. Viktor akart fel tartani. Csak ő. Egyedül. Pedig Castiel biztos, hogy tudta merre akarok menni. Ha ő jön ki oda talán még ott is maradtam volna. Na jó, nem. De akkor is sokat jelentett volna.
Egy kis idő múlva megérkezett a repülőm. Amikor felszálltam és leültem csak akkor fogtam fel, hogy mi vár rám otthon. Tuti leszidnak amiért fel sem hívtam őket... és azért is amiért nem szóltam előbb, hogy elmegyek. Mondjuk az vészhelyzet volt és már nem tudtam volna őket felhívni egyesével. Csak Kentinnek írtam egy sms-t. Ő megértett, ezért nem is hívott.
Éjfél volt, amikor már lehetett látni Angliát. Igaz, még nem értünk oda, de már lehetett látni.
Körülbelül hajnali egy óra volt amikor elaludtam.

~~~Másnap~~~

Reggeli hat óra van. Most nem iszogatok kakaót Rosaval. Mondjuk az jobb lenne, mint hogy itt üljek.
Már Anglia felett voltunk. Sőt, mire észrevettem már szálltunk lefelé.
Amikor megállt a repülő írtam egy sms-t Rosanak, hogy megérkeztem, Asaminak pedig megírtam, hogy megyek, de ne mondjon semmit senkinek.
Hívtam egy taxit, amivel körülbelül 2 óra alatt hazaértem. Eléggé messze van a reptér.
Már abban az utcában jártam, ahol laktunk Castiellel. Rossz érzésem volt. Most fogtam fel, hogy itthon vagyok... és nem jó értelemben.
Amikor bementem a házba Castiel fel volt kötve. Gyorsan ledobtam a táskámat és leszedtem a fejéről a kötelet. Már szinte lila volt a feje.
- Mindig tudod, hogy mikor kell érkezni valahova!
- Akárcsak te! - mondtam, majd elmosolyodtunk.
- Gyere ide!
Felkapott és megpörgetett a levegőben. Hirtelen visszajött a vidámságom.
- Hazajöttél? Itt maradsz?
- Nem. Egy hétig maradok...
Ahogy ezt kimondtam lekonyult a szája. Amit még fél évvel ezelőtt én harapdáltam. Ja, meg Asami...
Kiüötte az ablak üveget. Ököllel. Tiszta vér lett a keze. Szinte ömlött belőle!
Amikor már a másikat is ki akarta ütni hirtelen megöleltem úgy, hogy a kezét nem tudta felemelni.
- Figyelj! Fontos vagy nekem! Lehet, hogy már nem szeretlek, de te is kitartottál mellettem anno barátként! Én is ezt fogom tenni! Melletted leszek! Mindig!
Érezte, hogy komolyan gondolom így már ő is megölelt. Remélem most már minden rendbe fog jönni... Már csak a családdal kell majd megértetnem a dolgokat...

17. rész - Az első japáni bálom

Ma reggel reményekkel telve ébredtem. Azt reméltem, hogy kicsapnak. Haha. Amúgy nem. Nagy nehezen kiszálltam az ágyból (elmondanám, hogy akkor fél nyolc volt). Gyorsan felöltöztem gyász ruhába, aztán elindultunk.
Ismét alig értünk be. Nagyon izgultam, hogy vajon mi fog történni. Sőt, a bál is ma lesz. Remek.
Leültem és gyorsan kipakoltam. Egyik oldalamon Rosa, a másikon Armin ült. Amikor bejött a tanár felálltunk, de nem tudom miért kell ezt csinálni ha bejön valaki... na mindegy.
- Szerbusztok, gyerekek! A mai órák elmaradnak! Csak délután kell jönnie pár embernek díszíteni! Most elmehettek!
Akkor most ezért keltem fel? Ezért siettem, hogy beérjek? Hogy utána meg menjek haza? Szemétség felsőfokon! Megfoszt az alvás élményeitől!
Ahogy elindultunk A sánta, Yuri szegődött mellénk.
- Most azért jössz ide, mert beárultál az igazgatónak és hogy közöld velem, hogy kicsaptak?
- Nem árultalak be, de az nem azt jelenti, hogy nem is foglak!
- Ahaaaaaa... Szóval zsarolsz!
- Hívjuk egyéb fogalmak híján egyezkedésnek! Ha eljössz velem a bálra nem árullak be!
- Akkor már mehetsz is az igazgatóhoz!
- A bálig kapsz időt! Ha pedig nem velem jössz a bál után kicsapatlak!
- Csak nyugodtan, kislány! Felőlem akár fenyegethetsz is! Nem tudsz érdekelni!
- Te tudod...! - mondta, majd lefordult a másik utcába.

~~~A bál előtt~~~

Már csak 2 óra van a bálig. Armin jön majd értem. Felvettem egy fekete pántnélküli, a combom közepéig érő ruhát és egy fekete magassarkút. A hajamat begöndörítettem, mert már nem tudtam vele mit kezdeni, és feltűztem, majd tettem rá egy fekete rózsát, ami nyilván nem igazi. A 18 év alattiak is ihatnak alkoholt, de csak mértékkel. Nem ihatjuk magunkat a földig, mert akkor az az igazgatónő lelkén szárad. De engem nem érdekel. Én beiszok rendesen. Ha már a buli után kicsapnak érezzem jól magamat utoljára!
Az utolsó simításokat végeztem a (szintén fekete) sminekemen amikor megjött Armin.
- Szia! - mondta, majd elmosolyodott.
Nagyon cuki volt. Az a csibészes mosoly... ahhww!*.*
- Gyönyörű vagy! - mondta, majd elkezdett vizsgálgatni.
- Köszönöm. Te is ki tettél magadért!
- Indulhatunk?
- Persze, hogyne!
Belékaroltam és elindultunk. Egész úton beszélgettünk és rájöttem, hogy sok a közös bennünk! Ráadásul tetszem neki... Csak azt nem ejtettem szóba, hogy a buli után kicsapnak... Pedig  nekem is bejön Armin... külsőre is, meg belsőre is... Igaz, hogy csak tegnap ismertem meg de akkor is... Nekem tetszik!
- Itt is vagyunk! - mondta, majd előreengedett.
Megfogta a kezem én pedig rámosolyogtam.
Bementünk. Minden tiszta fény volt! És még akkor sem engedtem el Armin kezét...
- Hát ez gyönyörű! - mondta, majd folytatta. - De veled nem vehetné fel a versenyt!
Ha tovább bókol el fogok pirulni!
Odamentünk a pulthoz és leültünk. Miközben a koktéljainkat iszogattuk mindenkit megnéztük és egy pár emberen röhögtünk is. Mindenkit jellemeztem Arminnak, hogy egy kicsit jobban megismerjen mindenkit. Még olyan lányokra is felfigyeltünk akik úgy táncoltak, hogy a sarki prostik is elszégyelnék magukat! Ribancok, Ribancok mindenhol...
Amikor már hatottak a koktélok pont akkor szólt a kedvenc zeném. Felálltam és bementem 5 méterre a táncparkettre, hogy Armin is lásson. Elkezdtem táncolni. Majdnem úgy táncoltam, mint azok a ribancok, csak én legalább tudtam, hogy mi a gusztus határa!
Ahogy Armin nézett neki is megjött a kedve táncolni.
Mi táncoltunk a legjobban. Mi nem léptük túl a határt, de nem is maradtunk benne. Pont jó.
Miután elfáradtunk visszaültünk a pulthoz és ismét kértünk koktélokat. Arra lettünk figyelmesek, hogy két csaj betépve táncol. Hát azt látnotok kellett volna! Mint akik össze akarnának esni!
Kimentem a mosdóba, hogy megigazítsam a sminkem. Ne tudjátok meg mit csináltak egy jó páran a wcben... De én nem zavartattam magam! Megigazítottam a sminkem és visszamentem bulizni.
Úgy táncoltam, olyan szexin, hogy még úgy soha! Még Angliában sem engedtem el magam ennyire! Vagy hát lehet, csak én tuti nem tudok róla, de ez már más téma!
Amikor Armin meglátott odajött táncolni. Ismét.
Egyszer csak megállított és megcsókolt. De az a csók olyan volt, hogy aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa*.*
Egy-két koktélt még megittunk aztán elindultunk haza. Armin persze hazakísért.
Még az ajtóban adott egy csókot és elment. Sosem fogom elfelejteni ezt az estét!

~~~Másnap~~~

Végül nem tudtam meg, hogy kicsaptak e vagy sem. Most meg hétfőig kell várnom, hogy kiderüljön. Remek. Már nem várom, hogy kicsapjanak. Itt akarok maradni, Arminnal.
A tegnap estéből is csak annyira emlékszem, hogy Armin megcsókolt, meg arra a pár percre amikor megérkeztünk. Ezek között képszakadás.
Felvettem a mamuszom és a köntösömet, majd lementem a konyhába.
- Jó reggelt! - mondtam fáradtan.
Rosa pedig a hátom mögött loholt ugyan így és ő is jó reggelttel köszönt az anyukájának.
- Reggel? Délután két óra van, drága másnapos lányaim! - mondta Marie, majd kinevetett minket.
- Anyaaaa! Légyszi csinálj kakaót! - kérte Rosa az anyukájától.
Olyanok voltunk, mint a zombik. Amikor megkaptuk a kakaónkat leültünk a kanapéra és hülye fejjel szürcsölgettük. Ha valakik láttak volna minket azt hitték volna, hogy agyi fogyatékosok vagyunk.
A Spongyabobot néztük, persze japánul. Alig értettem valamit, de nagyjából összeraktam a képet. Főleg így másnaposan.

16. rész - Üdv újra, drága Japán! vagy inkább viszlát?

Már anyut is felhívtam, hogy hazamegyek Japánba, de kimentek egy évre Németországba. Megint nem találkozok velük. Ahhj...
Hamarosan megérkezem. Már csak pár óra és földet érek. Egy kicsit jobban vagyok. Azért kíváncsi lennék, hogy vajon mit csinálnak otthon! 
Megérkeztem. Üdv Japán! Gyorsan elszaladtam a csomagjaimért és odamentem Rosahoz, aki már ott várt.
- Jó újra látni!
- Én is nagyon örülök neked! - mondtam, majd megöleltem.
- Gyorsan hazamegyünk és elmesélsz mindent! Oké?
- Rendben.
Marie vitt haza minket kocsival. Egyre boldogabb vagyok. Talán a levegő változás miatt. Persze, ez nem sokáig fog tartani.
Amikor hazaértünk gyorsan kipakoltam és fel lőttem a pizsit. Hát igen. Már este van.
Leültünk egymással szembe és elmeséltem Rosanak mindent ami történt. Közben el is sírtam magam.
- Ez szörnyű! És még le is feküdtetek?
- Sajna le... De mindegy! Nem akarok többet erre gondolni! Mesélj te valamit!
Elmesélte, hogy ki jár az osztályába, milyen a suli és rájöttem, hogy abba a suliba akartak iratni ahova ő jár. Ismerek szinte mindenkit. Holnap megyünk beíratkozni.
Amikor Rosa elaludt akkor én is próbáltam, de nem ment. Egyrészt azért, mert sorra jöttek az sms-ek Asamitól, Castieltől és Kentintől. Másrészt meg sírhatnékom volt. Legszívesebben kilépnék az életből. Most. De nem tehetem. Tehetetlen vagyok. A sorsom így van írva. Bár néha már úgy érzem, hogy meghalok.

~~~Fél év múlva~~~

- Na és kivel mész a tavasz avató  bálra? - kérdezte Rosa.
- Senkivel - válaszoltam vállat rángatva.
- Hogyhogy senkivel? Szép lány vagy! Nem hívott el senki?
- De. Egy csomó nyomi alak... Úgyis csak az a célom, hogy jól berugjak és jól érezzem magam! Ahhoz nem kell kísérő!
Eltelt fél év. Fél éve nem beszéltem senki otthonival. Hívogatnak, de simán kinyomom. Kentin nem is hív. Neki legalább van esze.
Ezen a héten lesz a tavaszi bál. Hurrá. Remélem éreztétek a szarkazmust.
Nem megyek senkivel. Minden fiú húzott szemű. Nem jönnek be. Még a nevüket sem tudom!
Már azon is gondolkoztam, hogy haza megyek, de inkább nem.
Kedd van. Suli nap. Remek. Alig értem be. A húzott szemű tanár egyfolytában hablatyolt. Már annyira elszoktam a nyelvtől, hogy már csak úgy nagyjából összerakom, hogy mit mond. De van időm ismét megszokni. 2 év. Ezzel együtt három.
Úgy tervezem, hogy nyáron hazamegyek, de ha nem akkor már itt kijárom a sulit.
3 hónapom van felkészülni a legrosszabbra. Ha nem sikerül haza se megyek. Nem bírnék Castiel és Asami szemébe nézni.
- Új osztálytársaitok vannak, gyerekek! Gyertek be Armin és Alexy!
Ahogy ezt kimondta, bejött egy fekete és egy kék hajú fiú. Eléggé hasonlítottak. Csak a szemszínük és a hajszínük nem egyezik. Ja, meg a stílusuk se. Eddig ők tűnnek itt a legnormálisabbnak.
- Sziasztok! A nevem Armin. Imádom a számítógépes és a videójátékokat! Nem nagyon szeretek kimenni a szabadba, mert utálom a fényt!
Igazi kocka gyerek. Én is ilyen voltam még anno. Rákockultam a minecraftra meg a simsre. Talán még ki is tudnék vele jönni... és még kinézetre se csúnya.
- Sziasztok! Az én nevem Alexy. Imádom a színeket! Nagyon szeretek vásárolni!
Mint egy lány. Haha.
Miután bemutatkoztak mindenki elmondta nekik a nevét. Muszáj volt.
Elkezdődött a második óra. Erkölcstan. Remek óra egy kis levelezéshez. Ja nem. Ez már nem az az ország vagy város vagy mit tudom én... még most se szoktam meg. Itt nem levelezek senkivel. Még Rosaval se.
Valaki megdobott egy papírgalacsinnal. Ez állt rajta:
"Szia! Tudom, hogy még nem ismerjük egymást, de nekem eléggé tetszel... Szeretném ha eljönnél velem a bálra! Ha igen nézz rám és bólogass!

Armin"
Rábólintottam. Végülis mi bajom lenne belőle?! Legalább lesz párom. Mondjuk pár nélkül is el lennék ahogy már mondtam Rosanak is.
Amikor vége lett a napnak kipakoltam a szekrényemből és elindultam haza Rosaval. Persze, nem hallottam amit mondott, mert végig zenét hallgattam. Tuti arról beszélne, hogy jobb lenne ha hazamennék és nem azért mondja, mert zavarja, hogy itt vagyok csak biztos hiányzok a hazaiaknak blablabla...
Van egy csaj, aki eléggé zavar. Nagyon kényes, beképzelt. Olyan, mint Amber csak ez a csaj még idegesít is. Amber nem jött oda idegesíteni vagy beleszólni a dolgaimba, de ez... Ez förtelem! Most pont itt megy előttünk. Azon gondolkozom, hogy megcibáljam e, vagy hagyjam rá... Végülis már sulin kívül vagyunk...!
Arra jutottam, hogy megérdemelné, hogy rendbetegyem azt az ocsmány fejét. Rosat megállítottam én pedig "Yuri" mellé mentem. Még a nevünk is hasonlít. Két betű különbség. A fene!
- Yuri, Yuri, Yuri... - mondogattam, majd elé léptem.
Rosa mutogatott, hogy ne csináljam, de rá se figyeltem.
- Csá, lány akinek hasonlít a neve az enyémhez!... Remélem eltűnsz Japánból minél hamarabb! Vagy ha nem teszek róla, hogy megtörténjen!
- Yurika bekeményít! - nevettem ki, majd közelebb léptem hozzá. - Ide figyelj csak, kislány! Ez az én terepem! Itt születtem, kicsi kincs! Lehet, hogy az elsős kis taknyos fejeddel nem fogod fel, de így van! Jobb lesz ha vigyázol vagy kicsinállak! Értve?
- Jujuj... De beijedtem, Yukoka! - nevetett ki.
Megfogtam a nyakát és a vállam fölé raktam, hogy a fülébe tudjam súgni amit mondtam neki.
- Húzd meg magad, kislány! Vagy tényleg te fogsz innen eltakarodni! - mondtam, majd elengedtem és ellöktem.
- Ohh... Igen? - kérdezte gúnyosan, majd közelebb mentünk egymáshoz.
- Jól hallottad!
- Miért nem rendezzük le most? - kérdezte, majd ledobta a táskáját.
- Felőlem! - majd én is ledobtam a táskámat.
Már épp be akartam neki húzni, de Rosa közénk állt. Csodálom, hogy hagyta eddig fajulni!
- ELÉG! - kiabálta. - Yukonak van igaza! Te kis piti bevándorló vagy, de ő itt született! Neked kéne eltünnöd! Minél hamarabb!
- Ketten egy ellen? Ez azért már igazságtalan! - mondta Yurika...
- Nem! Egy-egy ellen! Rosa! Te menj haza!
- De...
- Kérlek! - kértem meg, és el is ment.
- Na hol is tartottunk? - kérdezte Yuri.
- Ott hogy hívhatod a mentőket! - mondtam miközben ropogtattam a kezem.
Közelebb jött hozzám és megcsókolt. Mi van?! Ez eléggé sokkoló volt.
Gyorsan ellöktem magamtól, majd felvettem a táskámat és elindultam VOLNA haza.
- Verekedni akartál? Hát gyerünk! - hergelt fel.
- Ha ezt akarod... Boldogan! - ismét ledobtam a táskámat.
Úgy behúztam neki, hogy elkezdett vérezni a szája. Legalább nem csókol meg többet! Haha.
- Na hajrá! Leszbikus hülye gyerek!
Pofán vágott, elég keményen. Az arcom véraláfutásos lett. Fhuuu! Erre úgy bemérgesedtem már véglegesen, hogy mentem neki jobbról, balról mindenfelől! Még visszaütni se tudott! Úgy összevertem, hogy csúszott mászott.
Annyit segítettem, hogy kihívtam a mentőket, de gyorsan hazafutottam.
Amikor hazaértem Rosa már kérdőre vont. Felvonszolt a szobánkba és kifaggatott.
- Ugye nem verted össze?
- A mentőket is kihívtam neki...
- Te nem vagy normális! És ha ezt jelenti az igazgatónak? Nem messze volt a sulitól! Ki is csaphatnak és akkor haza kell menned Angliába!
- Hát... Most hogy így belegondolok, megérte!
- Jajj, Yuko! Tudod, hogy nem érte meg!
- MEGCSÓKOLT ÉRTED???? MEGCSÓKOLT!!!!
- Y-Yuri? Megcsókolt? Téged?
- Igen. Ráadásul utána még verekedni is akart! Hát megkapta...
- De miért csináltad? Csak reménykedhetünk, hogy nem jelent fel vagy nem csapnak ki a suliból, te hülye! - ölelt meg. - Nem bírnám ki ha megint nem látnálak!
Igaza van. Talán hülyeség volt... és még a suliból is kicsaphatnak. Remek. Ennyi lett volna a nagy elmenetel?! Fél év?! Hát nem túl sok. Mondjuk már nyáron haza akartam menni. Ha kicsapnak hát kicsapnak... Akkor megyek a Sweet Amorisba és viszem magammal Rosat is!
- Figyelj! Ha kicsapnak jössz velem Angliába! Nem érdekel senki! Velem fogsz jönni és visszamegyünk a Sweet Amorisba!
- Hát nem is tudom...
- Ha nem jössz, viszlek!
- Na jó! De csak akkor ha kicsapnak!
- Úgyis ki fognak úgyhogy csomagolhatsz! - nevettem el magam.

FOLYTATJUK...

Cassandra

15. rész - Az utolsó egy hét avagy Megismétlődik a sors

Augusztus. Az utolsó hónapból is az utolsó hét. Egy hét múlva mindennek lőttek... Minden jó mókának. Castiellel összeköltöztem, Kentin pedig vigyáz rám. Asami átélte az első szerelmi csalódását, de keresztanyu minden nap vigasztalja. Rosalya és az anyukája elköltöztek Japánba, de minden hétvégén skype-olunk. Viktor? Hát, őszintén nem tudom mi van vele... Nem beszélek vele. Nem is akarok. Nem is fogok.
Hétfő van. Mostanság kezd hűlni a levegő. Az eddigi 30-35 fokokból mára már csak 20-25 fok van. Már nem járkálunk rövid nadrágban és atlétában. Látszik, hogy jön az ősz. Bár menne már...
Néhány napja eszembe jutottak a tavaly szeptemberi dolgok. Amikor Castiellel először csókolóztunk, ő kísért haza... és pár rossz emlék is eszembe jutott. Majd a tél, amikor Viktorral csúszkáltam. Azt hittem vele minden jobb lesz... mégsem lett így. Viktor itt hagyott, egyedül és még azt gondolta, hogy visszavárom. Haha. Beképzelt paraszt.
Merengek a gondolataimban. Minden egyre jobb, de mégis egyre rosszabb. Castiel iránt már nem igazán érzek úgy, mint tavaly ilyenkor. Vagy amikor most összejöttünk. Egyáltalán nem. (Persze, ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem szeretem.) Ő erre azt mondja, hogy "azért, mert nem volt lepedő akrobatika". Én meg kinevetem és ott hagyom. De néha már úgy érzem igaza van. Talán meg kéne ejteni most már.
Ma reggel nagyon rosszul ébredtem. Egész este ez járt a fejemben. Lassan lépkedtem le a lépcsőn a fejemet fogva. Castiel sehol. Remek. 1-2 napja ezt csinálja, de hogy hova megy azt nem tudom. Nem is beszél róla. Kezdem úgy érezni, hogy megcsal. Bár reménykedem, hogy nem.
Gyorsan megreggeliztem, majd felmentem és felöltöztem (fekete BVB feliratú póló, fekete farmer, fekete telitalpú). Teljesen feketébe öltöztem. Miután ez meg volt elindultam keresztanyuhoz.
Csak Kentin volt otthon.
- Szia hugi! Kit gyászolsz? - kérdezte Kentin, majd megölelt.
- Magamat - mondtam, majd mosolyra húztam a szám aztán újra vissza komorodtam.
- Mesélj! - mondta, majd odavezetett a kanapéhoz és leültünk.
- Hát... Már nem vagyunk úgy Castiellel, mint régebben... És annyira már nem is szeretem, mint akkor. Ő azt mondja, hogy azaz oka, hogy nincs lepedő akrobatika... ha érted, hogy érti... és kezdem úgy érezni, hogy igaza van. Ja, és 1-2 napja egyedül ébredek. Elmegy valahova és nem is mondja, hogy hova... Nagyon aggódom!
- Nyugi! Biztos nem csinál semmi olyat! Ő nem olyan! - vigasztalt Kentin.
Azért mondod ezt, mert nem tudod az Asamis történetet... Hogy milyen szemét volt velem. Igaz nem csak ő, de Asaminak már akkor megbocsátottam... vagyis a kórházban.
- És ha olyan? Ismerem őt eléggé, hogy tudjam, hogy olyan. De ebbe ne folyjunk bele!
- Miért mi történt?
- Hát.... már valakit megcsalt! Eléggé szemét módon. Egyenesen a csaj hugával...
- Uuu... Sajnálnom szegény csajt! Ha veled csinálta volna ezt tuti kicsináltam volna Castielt is meg Asamit is!
Haha. Hát igen. Épp ezért nem mondjuk el ezt neked.
Még pár órát beszélgettünk, majd hazamentem. Castiel már otthon volt. Szerettem volna ha boldog lenne végre, ezért amikor felállt, hogy megöleljen kézen fogva felvezettem az emeletre, egyenesen a szobába. Meg akarok neki felelni. Igaz, ebben még nem voltam jártas, mivel részegen volt az első. Már azt sem tudom hogyan kell... de hát próba, cseresznye!
- Biztos, hogy szeretnéd? - kérdezte.
- Száz százalék! - mondtam, majd elkezdtük.
Végülis nem voltam ANNYIRA ügyetlen. Ő viszont már jártas volt. Túl jártas ebben a dologban. Érdekes... Elvileg Asamival egyszer, meg velem részegen volt még. De végülis ki tudja?! Lehet, hogy megcsalt egy párszor.
- Ez jó volt! - mondta megkönnyebbülten.
- Asamival is ilyen volt? - kérdeztem komolyan.
- Mi?! Te meg...?!
- Szóval megcsaltál! Egyenesen Asamival! Megvártad ameddig elmegyek és áthívtad!
- Dehogy is! Hogy képzelsz ilyeneket?! - mondta, majd puszit adott a homlokomra.
- Engem te ne puszilgassál! Nem vagyok hülye! Látom, hogy az az ő melltartója! Még én adtam neki! - mutogattam a szekrény előtt heverő alsóneműre.
Igen. Még csak most láttam meg. Ha előbb meglátom talán ez meg se történik.
- Ha te nem voltál rá hajlandó...
- Úristen! Jesszus! Én meg azt hittem, hogy... hogy szeretsz! Ráadásul a hugommal... Undorító féreg vagy! Még gimis elsős te paraszt! Felérhetnéd ésszel! Fhuu...!!!
Azzal a lendülettel felöltöztem és elkezdtem pakolni a ruháimat a szekrényből. Én nem maradok itt tovább!
Rohantam lefelé a lépcsőn két bőrönddel a kezemben. Castiel próbált megállítani, de nem tudott. Mindennel bepróbálkozott. Még zsarolt is egyre durvább dolgokkal. De már nem érdekelt. Már csak az érdekelt, hogy minél hamarabb eltűnjek onnan.
Az utam egyenesen a reptérre vezetett. Japánba megyek a legelső járattal. Rosalyát már felhívtam. Tudja, hogy megyek és ott fog várni a japáni reptéren. Kentinnek, majd a repülőn írok, mert képes utánam jönni.
Gyorsan fogtam egy taxit és egyenesen a reptérre mentem. Már senki sem állíthatott meg.
Egész úton sírtam. A taxisöfőr is felfigyelt rá, de nem szólt inkább semmit.
Amikor megérkeztünk kiszálltam a taxiból és azonnal megnéztem a menetrendet. 1 óra múlva jön egy Japánba menő repülő.
Ahogy ott várakoztam sírtam tovább. De nem szórakozásból. Egyszerűen fáj ez az egész, hogy másodjára is képesek voltak ezt tenni velem. De most már nem bocsátok meg! Egyikőjüknek sem!
Egy idő után leült mellém valaki.
- Jó napot!
- Csá! - mondtam, majd felnéztem.
- Yuko! Te vagy az? - kérdezte VIKTOR.
- Igen, én vagyok - mondtam, miközben törölgettem a könnyeimet.
- Merre mész? Miért sírsz?
- Nem pont veled fogom megosztani, bocs.
- Legalább azt mondd el, hogy mi történt?!
- Castiel és Asami... Ebből már rájöhetsz...
- Már megint? Fhuu... Esküszöm kicsinálom egyszer! Nem érdemel meg téged! Nem tudom, hogy dőlhettél be neki megint...
- Tudom, naiv vagyok. Azt hittem megváltozott, de nem. Én már csak ilyen béna vagyok... és ezek után még képes voltam lefeküdni vele...
- Te komplett hülye vagy... már bocs... és ne vedd sértésnek! De ezek után is?
- Csak utána láttam meg Asami melltartóját a földön amit én adtam neki ráadásul...
- Úristen! Tudod mit?! Most szépen elviszlek hozzám és ott leszel egy ideig!
- Pont hozzád? - nevettem el magam kínomban. - Nem szokásod a jómodor khm...
- Az akkor volt, most meg most van! Csak ki voltam bukva... Egy napja voltatok együtt és elborult az agyam! De most már jobban vagyok! Főleg, hogy most dobott... már bocs.
- Nem baj. Már megszoktam. Egyikőtök megbánt, a másik a szárnyai alá vesz, majd összejövök vele. Ez a logikátok! De ez most nem fog megtörténni, ne haragudj! - mondtam.
- Akkor legalább csak lakj nálam egy ideig!
- Még átgondolom...
- De gyorsan gondolkodj, mert akkor már megyünk!
- De ezt most komolyan gondoltad?
- Igen!
- Bocs, de én már elígérkeztem Japánba. Elég annyi, hogy ha haza veszem az irányt te tudod meg először és te vihetsz haza? De csak hazaviszel!
- Ha neked ez így jó, akkor persze.
- Ó! Itt a repülőm! - ugrottam fel.
- Egy búcsú csók?
- Viktor...
- Jó, menj csak!
- Szia! - mondtam, majd ott hagytam.
Igazából szívem szerint elmentem volna vele. Ne értsetek félre, nem azért, mert szeretem. Azért, mert nem akarok messze lenni Kentintől. Viszont... úgy érzem most jobb lesz egyedül... vagyis Rosaval és az anyukájával.
Felültem a repülőre és felvettem a fülesem. Elkezdtem zenét hallgatni. Így nem unatkozom annyira.
A szomorú zenéket hallgatva ismét sírni kezdtem. 5 embert hagyok otthon, akinek fontos vagyok. Ebből talán 2 vagy 3 fontos nekem is. Nehéz lesz tovább lépni. Kentinnek megírtam az összes dolgot ami történt. Remélem jól megveri Castielt és leszidja Asamit... Már a tanévet is Japánban kezdem. Remek. Plusz még mindenki hülyének néz a repülőn, hogy miért sírok. Ahhj... Csak kibírom valahogy!

~~~Castiel szemszöge~~~

Hogy hagyhattam ezt? Miért csináltam? És most talán örökre elvesztettem... Elmegy Japánba és ki tudja, hogy mikor jön haza... Miért van az, hogy mindig eltaszítom magamtól? Miért van ez így?
Mondogattam ezeket, miközben ütögettem a falat. Egyre erősebben. Nem érdekelt, hogy vérzik a kezem. Inkább az fájjon, minthogy a szívem. Erről amúgy is csak én és Asami tehetünk...

~~~Kentin szemszöge~~~

Elég furfangos ez a lány. Tudta, hogy utána mennék, ezért már a repülőről írt. Már reggel nem kellett volna hazaengednem... Az én hibám az egész... És még bizalmat szavaztam Castielnek... A rák egye le a micsodáját! Fhuu...
Nagyon leszidtam Asamit. Castielt pedig holnap tervezem megverni úgy, hogy kórházba kerüljön.

~~~Asami szemszöge~~~

Hogy tehettem ilyet? Ráadásul másodjára! Utálom magam! Utálom ezt a helyzetet... Bárcsak visszapörgethetném az időt még nyolcadik osztályra... Ha én nem álltam volna az utukba akkor boldogak lennének! Ezért én vagyok a hibás...

~~~Viktor szemszöge~~~

Hogy hagyhattam elmenni? Bárcsak elrángattam volna... Akkor már biztonságban lenne! Mégse tettem... Végig néztem amíg elmegy... Hogy lehetek ilyen hülye? Ha nem engedem elmenni talán még jobban is lenne... Csak remélni tudom, hogy jól van! De ki tudja mikor jön vissza... talán soha... és akkor nem láthatom többet... hát én abba belehalnék! Remélem nem marad túl sokáig!

Nyugalom! Itt még nem fejeződik be a történet! Tovább folytatódik a történet Japánban! De a többit még nem árulom el! Legyen meglepetés!^^

Cassandra

Yuko & Kentin

Amikor Kentin megszületett már tudták, hogy katonaságba fogják adni, hogy jól neveljék, mert az anyja még nagyon fiatal volt, hogy nevelni tudja. Hat éves korában beadták a sereghez, ahol az apja testvére óvta, vigyázott rá. Addig mindig valaki segített az anyjának, de örökké nem segíthették, ezért adták a katonaságba. Ez volt a legjobb megoldás.
Ameddig Kentin otthon volt, szoros kapcsolatot ápolt Yukoval. Igaz, ő még csak 2-3 éves volt. Kentin törődött vele a legjobban. Segített az anyjának, aki igaz akkor már fel tudta volna nevelni, (négy évvel Kentin után) de mivel nem volt tapasztalata, ezért még Kentin segítette. Amikor senki sem volt otthon csak ő és Yuko akkor is játszott vele, beszélt hozzá. Az ő segítségével tanult meg járni és beszélni is.
Aztán eljött a pillanat. Eljött az az idő is, amikor Kentint elvitték. A nagybátyjuk lejött a frontról és elvitte magával. Ott elég jól nevelték. Mivel már abban a korban volt, hogy már tudott emlékezni Yukora, ezért minden nap hiányolta. Még évekkel azután is.
Yuko minden második nap sírt Kentin után. Nem lehetett bírni vele, ezért az anyjuk odaadta a keresztanyjának.
Két évvel később megszületett Asami. Akkor már Yuko öt éves volt. Minden nap mesélt Asaminak Kentinről. Persze, Asami nem tudta, hogy ki az. Hallgatta a meséket amiket Yuko neki mesélt róla. Ekkor már az anyjuk is foglalkozott vele, mert időközben az apjuk azt ajánlotta, hogy menjen el tanácsadásra, mégse volt otthon olyan sokat. Volt amikor a keresztanya vigyázott a két kislányra. Mosolyogva hallgatta, hogy Yuko szinte úgy mesél Kentinről Asaminak, mint valami hősről. Mintha a példaképe lett volna.
Pár évvel később Yuko elfelejtette Kentint. Mivel nem találkozott vele és Asami sem kérdezte tőle, hogy mesél-e még róla.
A példaképe feledésbe merült, de 10 évesen kérdezgette, hogy nincs-e valami fiú ismerősük. Persze, az anyja nem tudta, hogy milyen fiúra gondolt. A szívében megmaradt Kentin emléke.
Körülbelül 15 éves lehetett amikor elmeséltek neki mindent Kentinről és az élete történetéről... akkor már eszébe jutott minden. Asamit is beavatták, de neki nem jutott eszébe, mert még 1-2 éves volt amikor Yuko úgy mesélt neki róla, mint a legnagyobb példaképről.
Azóta is a példaképe...

14. rész - Egyedül... vagy mégse? avagy Egy régi új ismerős

Új nap virradt. Elvégeztem a reggeli teendőimet és elmentem sétálni.
Castiel már az éjszaka közepén lelépett. Most pár napig itthon sem lesz.
Nem tudom, hogy fogom kibírni nélküle. Egy az, hogy hiányozni fog, a másik meg, hogy védtelen vagyok Viktor ellen. Ha az történik, mint a múltkor rosszabb is történhet.
- Yukoo! Várj meg!
Emlegetett szamár...
Elkezdtem gyorsabban menni, de nem hagyott békén. Kiabált utánam és követett mindenhova. Fura ezt mondanom, de félek tőle. Viktor sokkal erősebb nálam, ha pedig megint azt csinálja, mint a múltkor nem tudok tenni semmit. Rosalya és az anyja is elutaztak. Teljesen egyedül vagyok.
Pár sarok után utolért és megállított.
- Kérlek! Csak hallgass meg!
A félelemtől nem mertem megszólalni, ezért csak bólintottam.
- Nagyon sajnálom a múlkorit! Én... N-Nem akartam! - dadogott.
Meg akarta fogni a kezem, de én elhúztam.
- Félek tőled - csak ennyit mondtam és ott hagytam.
Eléggé érdekes lesz így ez az egy hét. Rettegek. De nagyon. Senkire sem számíthatok. Valakit keresnem kell akire támaszkodhatok!
Ahogy ezt kigondoltam elindultam keresztanyuékhoz. Fura, mi?!
Asami volt csak otthon.
- Yukoo!!! - kiabálta és a nyakamba ugrott.
- Nem hozzád jöttem! - utasítottam el ridegen, pedig belül tudtam, hogy igazából Asamira lenne szükségem.
- Ja. Akkor bocsi csak azt hittem... Mindegy hagyjuk! Kit keresel?
- Rajtad kívül csak egy ember lakik itt és az keresztanyu! Tehát őt keresem!
Amikor ezt kimondtam egy barna hajú, zöld szemű fiú sétált le a lépcsőn.
- Ő ki? - kérdeztem Asamitól.
- Hosszú... Ezt majd inkább keresztanyutól kérdezd meg, ő jobban el tudja magyarázni! Nem jössz be?
- Ja, de - mondtam, majd bementem és leültem a kanapéra.
Nem sokkal később lejött a drága keresztanyám és leült mellém.
- Szia! De rég láttalak! Mi szél hozott erre?
- Jaaaa, hát nem maradok túl sokáig! Csak azt akartam kérdezni, hogy ezen a héten lakhatok itt?
- Persze!
Odajött az a fiú is és leült.
- Keresztanyu! Bemutatnál neki? - kérdeztem.
- Persze... Ő a bátyád!
- Ő az, akiről anyuék sokat meséltek?
- Igen, ő az. A neve Kentin.
- El sem hiszem! De őt miért nem ismertem eddig?
- De ismertél csak akkor még nagyon kicsik voltatok és nem emlékeztek rám! A katonaságban nevelkedtem és csak most jöhettem haza! - mondta Kentin.
- Hány éves vagy most?
- Jövő hónapban leszek 21!
- Ne haragudj, hogy így letámadlak, de megölelhetlek?
- Hát persze!
Ahogy megöleltem éreztem az izmait. A katonaságban biztos jól megdolgoztathatták!
- Yuko, kincsem! Akkor menj haza és hozdd el az egy heti cuccodat! Rendben? - kért meg keresztanyu.
- Oké. Akkor majd jövök! Sziasztoook!
Eléggé meglepett Kentin. Pedig azt hittem, hogy őt sosem láthatom. Elvileg én és ő nagyon szoros kapcsolatban álltunk amikor még kicsik voltunk. Kezdem úgy érezni, hogy tényleg kötődöm hozzá!
Ahogy hazaértem már pakoltam is a cuccaimat. Persze, csak az egy hetit.
Miközben pakoltam hallottam, hogy valaki kopog. Gyorsan becipzároztam a bőröndömet és lerohantam. Viktor volt az. Lecsaptam a bőröndömet a földre és visszamentem a szobámba.
Egyre jobban verte az ajtót én pedig már nagyon ideges voltam, ezért felhívtam keresztanyut, hogy jöjjön értem inkább.
Az ablakból láttam, hogy keresztanyu elzavarta Viktort én pedig nyugodtan szaladtam le a lépcsőn.
- Életmentő vagy! - mondtam, majd megöleltem és elindultunk.
Amikor megérkeztünk Asami a nyakamba ugrott én pedig hülye fejet vágva mentem tovább, miközben a derekamat fogta. Megöleltem Kentint és felmentem a "szobámba" lepakolni.
- Bocs. Én költöztem be a szobádba, de ha szeretnéd átmegyek egy másik szobába vagy megágyazok a másik ágyon és átfekszem oda ha szeretnéd!
- Aranyos vagy, de nem kell! Inkább én pakolok ide a másik ágyra!
- Ahogy akarod! - mosolyodott el, majd lement a konyhába.
Nem sokkal később bejött hozzám Asami.
- Segítsek kipakolni?
- Megy egyedül is!
- Figyelj! Én nem akarok vitatkozni! Ki szeretnék veled békülni és esküszöm, hogy többet nem fogok makacs lenni... veled!
- Komolyan gondolod?
- Halál komolyan!
- Akkor megbocsátok! - mondtam, majd megöleltem.
A nap további részében sétálgattam... Kentinnel. Ő jobban megért, mint bárki más. Akármiről is legyen szó! Mindent megbeszéltem vele egy délután alatt... Viktort, Castielt... Csak azt nem hoztam szóba, hogy Asami már 8. osztályos korában nem volt szűz... Meg is ölne engem, Castielt meg őt is szerintem!
- Ez a Viktor gyerek... Csak kerüljön a szemem elé!
- Nyugi! Majd megoldom, bátyus! - mondtam kislányosan, majd átkarolt.
Már sötét volt amikor hazaértünk. Mindenki aludt.
- Eléggé elhúztuk ezt a sétálást! - mondtam nevetve.
- Shh...! Ne csapj zajt! Ígyis szerintem azt hiszik, hogy bulizni mentünk! - nevetett ő is.
Ő a szobában én a fürdőben öltöztem át, majd mikor végre elkészültünk elkezdtünk filmet nézni és neki is mindenhez volt hozzáfűznivalója. Nem nézek többé fiúval filmet. Nem érdemes, mert nem hallasz semmit a sok kommenttől.
Kentin egy óra alatt bealudt én pedig egy kicsivel később.

~~~Másnap~~~

Amikor felkeltem csend volt. Gondolom keresztanyu dolgozni, Asami a barátnőjénél, Kentin pedig odalenn. Remek.
Gyorsan kiszállingóztam az ágyból és vettem fel rendes ruhát, majd lementem. Kentin VIKTORRAL beszélgetett a konyhában.
- Jó reggelt... Kentin!
- És neki nem köszönsz? Tényleg! Hogy is hívnak?
- Igen! Mondd el neki, hogy hogy hívnak! - mondtam, majd elhúztam a kezem a nyakamnál és kilógattam a nyelvem, ami csak annyit jelent, hogy VÉGED.
Viktor nyelt egyet, majd válaszolt.
- V-Viktornak hívnak... Ő az új barátod?
- Ő a testvérem! Úgyhogy szerintem kerülj el jó nagy ívben! - mondtam, majd elkezdtem inni a kakaómat.
- N-Nem is mondtad, hogy van testvéred, akinek méretes izmai vannak! - mondta remegve.
Én már magamban csak röhögtem rajta. Most nem lennék a helyében!
- Kerüld el a hugomat vagy véged van!
Ahogy ezt kimondta kiköptem a kakaót. Tudtam, hogy ezt fogja mondani!
- J-Jó! Már megyek i-is! - mondta, majd kirohant a házból.
Meg sem állt a következő sarokig. Haha. Jó volt így látni.
- Nyugi, hugi! Ez a srác nem fog többet csesztetni! - mondta, majd átkarolta a derekam.
Meg van a fegyverem Viktor ellen!;)