12. rész - Érzelmek

~~~Másnap~~~

Ma reggel ismét rosszul keltem, de most itthon. Huh, nagyon remélem, hogy csak Castiel, Rosa és én tudunk erről az egészről. Este alig tudtam aludni, mert ezen a dolgon kattogott az agyam. Vajon, hogy történhetett? Még részegen sem vagyok olyan hülye, hogy ilyen megtörténhessen! Az is lehet, hogy nem igaz csak ez is Castiel terve, hogy visszaszerezzen. Mondjuk az eléggé fura lenne. Lényeg a lényeg, hogy lehet nem is igaz!
Gyorsan felpattantam és felvettem egy pántnélküli fekete "pólót" és egy rövid cicanadrágot. Amint ezzel kész lettem lementem Rosáékkal reggelizni.
- Yuko! - szólt nekem Marie.
- Igen?
- Azt végül nem mondtad, hogy min zörrentetek össze Asamival... Elmeséled?
- Egyszerűen makacs. E miatt olyan dolgokat vág a fejemhez amiért már én szégyellem magam helyette és ez ment minden nap, egy teljes hétig. Már nem bírtam tovább, ezért sírva összecsomagoltam, elköszöntem keresztanyutól, Asami pedig még elköszönni se jött oda.
- Pedig ti olyan jól megvoltatok! - sajnálkozott Rosa.
- Hát igen. Nem tudom, hogy jött ez a hirtelen változás!
- Elkezdte a nagylányoskodást! Biztos veled is volt ilyen és te is utáltad őt... Igaz? - kérdezte Marie nagy kíváncsiskodással.
"Felkaptam a táskámat és rohantam lefelé a lépcsőn. Megöleltem Castielt, majd adtam enni Manónak. Szerencsésen a hugommal is össze kellett futnunk.
- Hát ti? Csak nem együtt vagytok?
- Mi közöd hozzá? - kérdeztem flegmán.
- Ohh semmi, semmi csak gondoltam érdeklődök a nővérem után, de úgy látom nem kell! - mondta, majd felszaladt az emeletre.
- Talán kicsit durva vagy vele... - oktatott ki a drága Castiel.
- Te ne magyarázd meg, hogy hogy bánjak a hugommal! Megkeseríti az életemet! Felfogod, hogy mit beszélek? - mondtam fújtatva, majd elindultam az ajtó felé."Visszagondolva tényleg volt ilyen. A gimi első napjaiban... Nagyon izgultam, ezért már a gimi előtti nyáron is úgy bántam vele, ahogy most ő velem.
- Igen, igaz... - sóhajtottam, majd ettem tovább a rántottámat.
- Na és Manóval mi történt? - kérdezte Rosa.
- Keresztanyu győzködött, hogy hagyjam ott még egy kicsit, mert nehéz lesz neki a változás. Majd jövő hónapban áthozom...
- Kutya?? A házban?? - rikoltott Marie.
- Igen. Ő már hozzá van szokva és jelzi ha 'ki kell mennie'!
- Remélem. - nyugodott meg.
Miután megettem a rántottámat felmentem a szobánkba és leültem a laptop elé. Azonnal rámírt Castiel.

Castiel: Szia! Remélem nem nagyon haragszol. Szeretnélek már látni és beszélni veled! Semelyikőnk sem volt magánál ezt te is tudod! Se te, se én nem tehetünk erről!

Yuko: Ki tudja?! Lehet, hogy leitattál, mint a múltkor!

Castiel: Esküszöm, hogy nem így történt! Kérlek, bízz bennem! Nagyon fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni... hiszen tudod... szeretlek♥ Remélem megbocsátasz.

Yuko: Jó, figyelj! Legyen úgy, hogy találkozzunk a suli előtt 10 perc múlva! Sétálgatunk és úgy legalább mindent meg tudunk beszélni. Jó?

Castiel: Rendben. Akkor ott találkozunk csajszi. Sziaa.

Gyorsan lecsaptam a laptopot és elindultam. Marie és Rosa csak kicsit nézett hülyének amikor elrohantam mellettük úgy, mint az állat!
Amikor odaértem már ott volt. Guggolt, hátát a kerítésnek támasztva cigizett. Szemei pirosak voltak és könnyek borították el. Ennyire hatással vagyok rá. Már egyetlen szóval is. Amikor meglátott szája mosolyra húzódott és odafutott hozzám. Megölelt. Szinte már nem is akart elengedni. Könnyeit letörölte, elengedett és a cigit eldobta.
- Ugye tudod, hogy most nagyon le leszel szidva?! - mondtam anyásan.
- Miért is?
- Mert cigizel! Ne cigizz! Ezzel csak tönkre teszed magad!
- Ez miért érdekel téged? Úgyis tönkre megyek nem kell hozzá cigi. - mondta
- Tudom, hogy túl nagy hatással vagyok rád, de ne csináld ezt! Ha valami rosszat mondok már cigizel?! Ne csináld!
Megöleltem. Fejemet a vállára szorítottam, szememből pedig könnyek hulltak a forrongó aszfaltra. Ezt ő is észrevette és magához szorított, majd miután már nem volt levegőm sem, elengedett.
- Ígérd meg, hogy többé nem csinálod ezt! - mondtam miközben törölgettem a könnyeimet.
- Nem ígérhetek olyat amit nem tartok be...
- Kérlek...!
- Sajnálom, de nem tehetem! - mondta, majd elment mellettem és ismét rágyújtott.
Sírva rogytam össze a aszfalton. Nem érdekelt, hogy égeti a combom tűrtem. Csak sírtam, az aszfalt pedig egyre csak szárította. Castiel is hatással van rám és egyre jobban érzek felé vonzást... Talán kicsit szeretem is...
Miután kisírtam magam felálltam. A térdeim pirosak voltak és alig tudtam menni. Amennyi erőm csak volt, megpróbáltam Castiel után futni és egy utca után már sikerült is. Elé álltam és a szemébe néztem. Úgy, mint év elején, amikor szerettem őt. Most is szeretem. Érzem. A térdeimet nézte és a remegő lábaimat, amik olyanok, mintha nem sokára összerogynának. Nem mondott semmit. Csak nézett. Egyszer a szemembe, egyszer a számra, egyszer a térdemre. Nem tudta mit tegyen. Megszólaljon? Megcsókoljon? Segítsen hazavinni? Gondolom ezek cikáztak a fejében.
Egy csomó ideig álltunk ott én pedig összerogytam. A térdeimen nem bírtam tovább állni. Leültem Castiel elé az aszfaltra és sírtam. Megint. Már nem csak a térdemet, de a combomat és a vádlimat is égette a beton. Castielnek csak akkor esett le, hogy mi is van most velem.
Gyorsan felvett az ölébe és elkezdett velem futni. Hozzájuk vitt. A szobájában leültetett, majd elővett egy elsősegély dobozt és bekente az égéseket.
- Köszi. - mondtam félénken.
Castiel előttem állt. Késztetést éreztem arra, hogy felálljak én is és megcsókoljam.
Megpróbáltam felállni és sikerült is. Még szúró érzés volt a lábamban, de nem érdekelt. Ismét a szemeit néztem.
- Ülj még le egy kicsit! Vagy hazakísérjelek?
- Kísérj haza! - mondtam, majd elindultunk.
Eléggé lassan mentünk, mert nem nagyon bírta a lábam.
Amikor a ház elé értünk már sötétedett. Sőt, már sötét volt.
A szemeibe néztem és megcsókoltam. Olyan érzésem volt, mint amikor 1 hétig éheztetnek, majd eléd raknak egy egész asztal ételt. Fenomenális. A pillanatot már csak egy dolog zavarta meg. Egy férfi hang a hátam mögül.
- YUKO?!