18. rész - Visszajövök még!

Amikor már nagyjából magunkhoz tértünk, felöltöztünk és elindultunk vásárolni, mert úgy döntöttünk, hogy ma elmegyünk bulizni. Lehet, hogy ez már az utolsó bulizási lehetőségem lesz, így hát kihasználom!
Én nem vettem semmit, de Rosa vett egy fehér miniruhát, fehér kiegészítőkkel és magassarkúval. Mire ezt kiválaszotta már délután három óra volt. Még többet is fel akart próbálni, de megállítottam, hogy ezt vegye meg én meg felveszem a fekete összeállításomat és akkor pont jó lesz! Idegesített a sok ruha. Egy csomót felpróbált akár háromszor is... és akkor ne legyek idegbeteg!?
Amikor hazamentünk és levettük a kabátunkat pont akkor kopogott valaki. Persze mi nem voltunk lent, ezért Marie nyitotta ki az ajtót.
Annak a valakinek eléggé ismerős hangja volt. Sőt, túl ismerős.
Először még nagyon izgultam, hogy vajon ki az, akinek ilyen ismerős hangja van, de utána megnyugodtam, mert fel se jött. Biztos Marie egyik barátja.
Már elindultam lefelé nagy boldogan, hogy megkérdezzem Marie-t, hogy elmehetünk e bulizni, (mert csak akkor enged el ha éjszakás) és amikor megláttam, hogy ki az... azt hittem visszaszaladok!
- Hát te meg mit keresel itt? - mondtam, majd lekonyult a szám.
- Hiányoztál nővérkém...
Igen, jól gondoljátok. Asami volt az.
- Te nekem nem hiányoztál szóval tünés!...
- Ez most fontos, kérlek hallgass meg!
- Megígéred, hogy eltünsz utána?
- Igen, csak hallgass meg!
Asamit felvezényeltem a szobánkba, Rosa pedig kiment, hogy 'ne zavarjon' minket.
- Először is... Mit keresel itt? Otthon kéne lenned a Castieleddel! - mondtam gúnyosan.
- Pont róla van szó!
- Pont nem érdekel! - kiabáltam rá, majd a fejembe nyomtam a párnát.
Asami levette az arcomról a párnát és folytatta. Sajnos.
- Öngyilkosnak készül! Ha most nem jössz haza meghal!
- És ez miért is érdekel engem?
- Mert te vagy az oka!
- Ja, azt hittem ti! - mondtam, miközben már nevettem kínomban.
- Ez most tényleg nem vicces! Haza kell jönnöd különben meghal! Egy életet menhetnél meg! Fogd fel így! Csak gyere haza, hogy lássa, hogy semmi bajod!
- Vihetem Armint?
- Hogy kit?
- A barátomat. Mondjuk igazából még hivatalosan nem a barátom, de na...!
- Ne! Kérlek ne! Belegázolnál a lelkébe!
- Na ne röhögtess! És ti nem gázoltatok bele az én lelkembe? Sőt, kétszer is?! Ez most így eléggé érthetetlen dolog!
- Megbánta!
- Másodjára? Hagyjál már! Feleslegesen vesztegeted az időt! Nem fogok egy szemét miatt hazamenni! Hányszor bánja még meg? Ha kétszer megtette lesz harmadik is!
Amikor ezeket kimondtam Asami elsírta magát. Én csak néztem rá, szigorúan. Szerinte nekem nem fájt? Kétszer? Csoda, hogy túléltem! Én is meghaltam volna, de volt eszem és mégse tettem! Most pedig rátaláltam Arminra, akibe már kezdek beleszeretni... Nem fogok hazamenni egy csalódás miatt! Utálom őt! Végülis megmenteném, mint embert, de áhh... Őt nem nevezném embernek... Inkább egy állatnak!
- Kérlek! Szüksége van rád! Te vagy az utolsó esély arra, hogy megmentsd! - mondta, még mindig sírva.
Én még mindig szigorúan néztem rá. Miért érdekeljen engem Castiel? Egyáltalán miért keresett fel ezzel?
- Én pedig arra kérlek, hogy most menj el! - mondtam, majd becsuktam a szemem, mert elkezdtem könnyezni.
- De...
- Semmi de! Menj el!
Nehezen kinyitottam a szemem úgy, hogy nem csordult rajta ki könny, de Asami még mindig engem nézett. Nem akarta felfogni, hogy nem érdekel már. Azt hitte, majd rohanni fogok, hogy megmentsem...
Egyszer csak felállt.
- Egy szörnyeteg vagy! - ordította, majd ahogy kiment becsapta az ajtót.
Én pedig elkezdtem sírni... Lehet, hogy még jelent nekem valamit Castiel. Vagy nem tudom. De már nem lennék képes visszamenni hozzá. Soha. Jobban tettem, hogy nem mentem Asamival... vagy mégse?
Ahogy így elmélkedtem bejött Rosa és kérdezgette, hogy mi a baj. Mindent elmeséltem neki amit beszéltünk Asamival, amit gondolok... mindent.
- Hallgass a szívedre! Mindig az adja a legjobb válaszokat! A szívedben bízhatsz a legjobban!... Ja meg bennem! - kacsintott rám, majd kiment.
Letöröltem a könnyeimet, majd felvettem a kabátomat és Rosatól elkértem Armin címét. Hogy miért tőle? Mert mindenkinek a címét, adatait felírja. Ő olyan mindent tudó féle!
Bekopogtam. Armin nyitott ajtót. Elmeséltem mindent. Majdnem az egész élettörténetemet. Ő megértett engem. Adott egy utolsó csókot, de tudta, visszajövök még.
Amikor hazaértem elkezdtem pakolni. Mégis így láttam jónak. Egy éjszaka alatt hazaérek. Talán még meg tudom állítani. Azért megyek haza, mert még jelent nekem valamit. Igaz, már nem szeretem, de ő mindig kitartott mellettem. Nekem is ezt kell tennem! Egy hétig ott maradok. Talán ha addig ott maradok, megnyugszik és nyugodtan enged el. Talán örökre.
Elköszöntem mindenkitől aki fontos volt. Elnézést kértem Rosatól amiért potyára vásároltattam be vele, de megígértem neki, hogy egy hét múlva bepótoljuk.
Nehezen mentem ki a reptérre. Nem hittem el, hogy haza kell mennem és szembe kell néznem mindenkivel. Fél év után. Ez kicsit nehéz lesz, de meg kell tennem. Meg kell értsenek engem. Meg kell érteniük, hogy vissza kell majd jönnöm. Ha nem is örökre, de egy időre. Talán tíz évre vagy ameddig még itt akarok lenni.
Visszajött belém a régi Yuko. Az a Yuko, aki mindig elmélkedik az élet dolgain. Az érzékeny Yuko.
Emlékszem még amikor elindultam ide. Viktor akart fel tartani. Csak ő. Egyedül. Pedig Castiel biztos, hogy tudta merre akarok menni. Ha ő jön ki oda talán még ott is maradtam volna. Na jó, nem. De akkor is sokat jelentett volna.
Egy kis idő múlva megérkezett a repülőm. Amikor felszálltam és leültem csak akkor fogtam fel, hogy mi vár rám otthon. Tuti leszidnak amiért fel sem hívtam őket... és azért is amiért nem szóltam előbb, hogy elmegyek. Mondjuk az vészhelyzet volt és már nem tudtam volna őket felhívni egyesével. Csak Kentinnek írtam egy sms-t. Ő megértett, ezért nem is hívott.
Éjfél volt, amikor már lehetett látni Angliát. Igaz, még nem értünk oda, de már lehetett látni.
Körülbelül hajnali egy óra volt amikor elaludtam.

~~~Másnap~~~

Reggeli hat óra van. Most nem iszogatok kakaót Rosaval. Mondjuk az jobb lenne, mint hogy itt üljek.
Már Anglia felett voltunk. Sőt, mire észrevettem már szálltunk lefelé.
Amikor megállt a repülő írtam egy sms-t Rosanak, hogy megérkeztem, Asaminak pedig megírtam, hogy megyek, de ne mondjon semmit senkinek.
Hívtam egy taxit, amivel körülbelül 2 óra alatt hazaértem. Eléggé messze van a reptér.
Már abban az utcában jártam, ahol laktunk Castiellel. Rossz érzésem volt. Most fogtam fel, hogy itthon vagyok... és nem jó értelemben.
Amikor bementem a házba Castiel fel volt kötve. Gyorsan ledobtam a táskámat és leszedtem a fejéről a kötelet. Már szinte lila volt a feje.
- Mindig tudod, hogy mikor kell érkezni valahova!
- Akárcsak te! - mondtam, majd elmosolyodtunk.
- Gyere ide!
Felkapott és megpörgetett a levegőben. Hirtelen visszajött a vidámságom.
- Hazajöttél? Itt maradsz?
- Nem. Egy hétig maradok...
Ahogy ezt kimondtam lekonyult a szája. Amit még fél évvel ezelőtt én harapdáltam. Ja, meg Asami...
Kiüötte az ablak üveget. Ököllel. Tiszta vér lett a keze. Szinte ömlött belőle!
Amikor már a másikat is ki akarta ütni hirtelen megöleltem úgy, hogy a kezét nem tudta felemelni.
- Figyelj! Fontos vagy nekem! Lehet, hogy már nem szeretlek, de te is kitartottál mellettem anno barátként! Én is ezt fogom tenni! Melletted leszek! Mindig!
Érezte, hogy komolyan gondolom így már ő is megölelt. Remélem most már minden rendbe fog jönni... Már csak a családdal kell majd megértetnem a dolgokat...