19. rész - Csak barátok

Mint látjátok kitettem a más írásaim:) menüpontra egy újabb blogot. Ez a blog még egy kicsivel később fog elindulni, de már hamarosan fent lesz a kezdetek rész és talán már az első is...:) A neve Wonderful Mistake. De ne aggódjatok ez nem azt jelenti, hogy ezt abbahagyom! Természetesen folytatom! A Wonderful Mistake-re szombatonként jönnek majd részek! Remélem az is tetszeni fog!^^

Cassandra

- Tényleg nagyon kedves vagy, de én többet szeretnék... - mondta, majd elengedett és elindult felfelé.
- Ne menj el! Gyere le! Legalább ameddig itt vagyok maradj mellettem! Nem szeretlek már, de ugyanúgy fontos vagy!
- Pont ez benne a rossz! Hogy már nem szeretsz... Magamat pedig nem fogom ámítani azzal, hogy beszélgetek veled vagy hogy mindenhova veled megyek! Ha ezt tenném még jobban belédszeretnék... és ezt te nem akarnád...
- Nem érdekel! Maradj velem! Legalább erre a hétre! Egy hét múlva pedig nyugodtan fogsz elengedni!
- Akkor játsszuk azt, hogy együtt vagyunk! Csókoljuk egymást, ámítsuk egymást, járkáljunk együtt mindenhova és legyünk boldogok együtt! Csak egy hétre!
- Hát... Nem tudom...
- Kérlek! Csak miattam! Utána már nyugodt lelkiismerettel foglak elengedni Japánba! Sőt, még ki is kísérlek!
- Biztos vagy te ebben?! - nevettem ki.
- Halálosan!
- Úgysem fog ez menni!
- Na jó... Most az egyszer megúszod, de ha legközelebb jössz akkor már nem fogod! - mondta, majd összeborzolta a hajam.
- Jössz velem keresztanyuékhoz?
- Inkább nem...
- Jajj ne nyuszizz már! Majd én megvédelek Kentintől!
- Nem szorulok rá! - nevetett ki.
- Dehogy is nem! - mondtam, majd vállba boxoltam.
- De nem!
- De de!
- Jó, akkor legyen igazad! De csak azért, mert egy hétig maradsz és azt akarom, hogy jól érezd magad!
- Indulhatunk?
- Igeeeeeeeeeeen...
- Jajj gyere már! - mondtam, majd kiráncigáltam.
Egész úton csak nevettünk. Mint a régi jó barátok... Igen, csak barátok...
Mikor már egy ideje mentünk megfogta a kezem. Engedtem, mert nem akartam, hogy rosszul essen neki, hogy elveszem.
Talán még szeretem egy kicsit. Csak még magamnak sem tudom bevallani. Nem is akarom. Jobb ez így...
Amikor már kiszálltunk elengedtem. Vettem egy jó mély levegőt és bekopogtam.
Kentin nyitott ajtót. Castiel elé álltam, hogy lássa, nem kell bántania. Miután beengedett felvett és megpörgetett. Pont mint Castiel.
- Hogy hogy tudtad a hazafele utat? - kérdezte mosolyogva.
- Még emlékeztem rá! Azért annyi ideig nem voltam távol, hogy elfelejtsem! És segítségem is volt... - néztem Castielre.
- Igen... Remélem most már itt maradsz velem!
- Hát... Ami azt illeti... Csak egy hétre jöttem!
Ahogy ezt kimondtam megjelent keresztanyu a lépcső tetején. Haragosan nézett rám. Oda jött és felpofozott.
- Hogy gondoltad ezt? Halálra aggódtam magam miattad! Nem szóltál senkinek, hogy elmész! Hogy csinálhattad ezt mindnyájunkkal?! Teljesen kiakadtam! Miért csináltad ezt velem... Velem, aki anyád helyett felnevelt?! Anyád helyett anyád voltam szóval egy szavad se lehet rám! És akkor így állunk? Ja és ha elkeszültél menni hétvégén Japánba akkor már most elfelejtheted! - mondta, majd felment a szobájába nagy ajtócsapkodással.
- Majd kiheveri... - mondta Kentin és megveregette a hátam.
- Én mindenkinek csak csalódást és fájdalmat tudok okozni! - mondtam, majd leültem a kanapéra és sírni kezdtem.
- Nyugi már! Meg fog békélni! Átgondolja ezt az egészet és bocsánatot kér tőled például a pofonért...
- Hát épp ez az! Én sosem kaptam tőle pofont! Nem fog megbékélni, érted?! SOHA!!!
Ahogy ezeket kimondtam sírva hazarohantam. Persze, Castiel is jött utánam.
Felmentem a szobámba és pakolni kezdtem.
- Te meg mit csinálsz?
- Pakolok. Elmegyek innen! Keresztanyunak és neked is csak fájdalmat okozok! Akkor meg miért maradjak még?! - kiabáltam sírva.
- Miattam maradj még! Nekem nem okozol fájdalmat! Sőt, én vagyok a legboldogabb a világon, hogy most itt vagy és hozzád szólhatok! - mondta, majd megcsókolt.
Azzal a csókkal minden megváltozott. Be merem magamnak vallani, hogy szeretem. Bár ez nem a legbölcsebb dolog tőlem, de nincs ezen semmi titkolni való. Nem érdekel, hogy bárki hülyének néz amiért megcsalt kétszer és még mindig szeretem. Nem érdekel semmi és senki. Csak ő.
- Még meggondolom, oké?
- Dönts jól! - mondta, majd lement.
Ráugrottam az ágyra és beletömtem a fejem a párnába. Miközben sírtam gondolkodtam. Itt van ő, akivel kölcsönösen szeretjük egymást és ott van ő aki szeret és kezdek beleszeretni... Nehéz a döntés. Rosa erre azt mondaná, hogy hallgassak a szívemre. De hiába hallgatok rá nem mond semmit. Csak dobog. Ha pedig nem jövök haza Castielé most nem dobogna. Megmentettem őt. Viszont keresztanyu... ő nem tudom mikor békél meg. Talán most utál. Hisz ismerem. Soha nem fogja megbocsátani, hogy elhagytam fél évre és még csak nem is szóltam, hogy elmegyek. Csak felszívódtam ő pedig szenvedett. Ha a szívemre hallgatok itt maradok, ha az eszemre akkor újra itt hagyom őket és talán Castiel belehal, keresztanyu pedig szenved. A második szituáció senkinek sem lenne jó és mivel Rosa azt mondaná, hogy hallgassak a szívemre, ezért itt maradok! Félreértés ne essék: nem fogok összejönni Castiellel... igaz, neki így jobb lenne, de nekem viszont nem. Nem fogok megint csalódni, mert még véletlenül visszavisz egy gép Japánba.
A ruháimat visszapakoltam a szekrénybe és letöröltem a könnyeimet. Bementem a fürdőbe és lemostam az arcomról a lefolyt sminket. Szegény párna fekete lett. Még jó hogy a párna is fekete.
Lementem Castielhez.
- Itt maradsz?
- Igen, itt... de akkor se lehet köztünk már semmi...
- Ebbe már beletörődtem amikor elmondtad! Nekem elég ha itt vagy és láthatlak minden nap!

~~~Castiel szemszöge~~~

Egyáltalán nem törődtem bele ebbe. Nagyon szeretem Yukot és tudom, hogy ő is engem. Ha nem szeretne akkor az a csók sem történt volna meg...
Nagyon megbántam azt az Asamis dolgot. Azóta nem is beszéltem vele és nem is fogok. Soha, soha, soha és soha! Yukoval akarok maradni örökre!
Bele kell törődnöm a helyzetbe. Legalább ígyis mellette maradhatok és vigyázhatok rá. Csak persze barátként. Nekem ő a mindenem...

~~~Yuko szemszöge~~~

Tudom, hogy szenvedni fogunk. Mind a ketten. De lássuk be, hogy így a legjobb!
Igaz, nem mehet ez így örökké! Ha valamelyikőnkön eluralkodik a másik iránti szeretet akkor már nem tudunk a másik barátja lenni többé.
Szeretem és tudom, hogy ő is tudja. Látszott rajta. Tudta, hogy nem csak úgy eljövök, hogy lássam és leszedjem róla a kötelet. Ez annál sokkal több volt. Ezt mind a ketten tudtuk.
Csak attól félek, hogy ha egy lány a közelébe megy és beleszeret, én mit fogok csinálni...?! Vagy ha én szeretek bele egy fiúba ő mit fog csinálni...?! Azt amit már meg akart tenni egyszer?!
Mondjuk, ha itt vagyunk egymásnak, mint barát és tudjuk egymásról, hogy szeretjük a másikat akkor ez nem történhet meg. Legalább is remélem.
- Elmegyek keresztanyuhoz, estére itt leszek! - mondtam, majd arconpusziltam és elindultam.
A barátok is arcon szokták egymást puszilni... nem?