22. rész - Egy életen át

Ma úgy ébredtem, hogy muszáj elmennem ma Japánba a többi cuccomért, ezért adtam egy puszit Castiel arcára és hagytam neki üzenetet.
Ameddig a repülőtérre vitt a taxi, addig gondolkodtam a Japánban történtekről. Armin is vár még. Nem tudom, hogy fogom elmondani neki, hogy már nem csak hogy nem megyek vissza hozzá, de már el is jegyeztek... Csinálhatnám azt, hogy nem adok magamról semmi jelet, de azért ez egy kicsit szemét dolog lenne vele szemben. Muszáj lesz neki elmondanom. Rosa sem fog nagyon örülni szerintem, de tudom hogy az 'áldását' fogja ránk adni. Érzem.
Yurit sem tudom hova tenni. Most akkor ő neki tetszettem? Vagy miért csókolt meg? Hergelni akart? Talán ezt már sosem tudom meg. Sőt, nem is akarom.
Nagyon rosszul tettem, hogy elmentem oda. Most már belátom. Ha elbúcsúzok mindenkitől akkor fájdalmat fogok nekik okozni, amit nem akarok, de muszáj lesz hazajönnöm. Rosaval ígyis-úgyis tartani fogom és tartottam is a kapcsolatot, de Armin... Nehéz dolog megválni úgy valakitől, hogy már-már szeretted is.
Bár azt is belátom, hogyha nem mentem volna el akkor most talán nem lennék menyasszony, mert akkor nemet mondtam volna. De így hogy megmentettem az életét bebizonyosodott, hogy érzek még iránta valamit, mert csak miatta jöttem haza. Egyben jó és rossz döntés is volt.
Amíg így gondolkodtam meg is érkeztem. Már ismerős volt a repülőtér. Pont jókor jöttem, mert most jött egy Japánba menő repülő szóval gyorsan megvettem a jegyet és felültem rá.

~~~Másnap~~~

A repülő leszállt. Ismét hívtam egy taxit és indultam Rosahoz.
Néha elgondolkodtam azon, hogy haza kéne hoznom Rosalyat, Leighel együtt. Egy házban lennénk és lenne nekik is saját szobájuk. Ja, meg összeköltözhetnének.
Megérkeztem. Amikor bementem már Rosa várt a csomagjaimmal.
- Jó újra látni!
- Téged is! - mondta, majd megölelt.
- Még nem kellett volna össze pakolnod, de már mindegy!
- Uhh, tényleg! Majd adok neked pizsit, oké?
- Oké.
Felmentünk a szobájába és elkezdtünk beszélgetni, hogy mi történt az előző pár napban.
- És veled mizu? - kérdezte.
Csend. Nagy csend.
- Csak nem valami olyan történt amiről ha tudnék megölnélek? - kérdezte karba tett kézzel.
- Hát... azt már csak te tudod.
- Mondjad! Essünk túl rajta! Ha megöllek, ha nem muszáj lesz elmondanod!
- Eljegyeztek...
- De hisz ez jó hír! - mondta, majd elkezdtett ülve ugrálni az ágyon.
- Még nem fejeztem be...
Eléggé komor és mérges fejet vágott. Szerintem sejti, hogy mi a szitu.
- Már tudom miért leszek ideges. Biztos valaki olyan jegyezett el, akit utálok!
- Majdnem... Castiel az.
- AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA!!!!!!!!
Egy-két percig még örjöngött, aztán végül lenyugodott.
Miután végre visszatért a földre, elmeséltem neki az egész történetet és így már megértette.
- Áldásom rátok! Végre van igazi sógorom! - mondta, majd elkezdett ismét ülve ugrálni.
- Igen, nővérkém! - mondtam, majd megöleltem.

~~~Viktor szemszöge~~~

Már itt vagyok Rosaék előtt. Kicsit félek bekopogni, mert nem tudom, hogy mit fognak szólni.
Erőt vettem magamon és bekopogtam. Rosalya anyukája nyitott ajtót és mondta, hogy lent várjak, mert lehívja Yukot.
Egy kis idő múlva le is jött a lépcsőn.
- Yuko! - kiabáltam, majd odarohantam hozzá és megöleltem.
- Én is örülök, hogy látlak!... De mit keresel itt?
- Hát téged!
- Engem? Hát én már 2-3 napja otthon lakom!
Otthon lakik? Azt mondta, hogy nekem szól először amikor hazamegy és akkor így tudom meg, hogy már rég hazament...
- Azt mondtad, hogy nekem szólsz először!
- Több mint fél év után már elfelejthettem, nem?
- Igazad van!
Ahogy így beszélgettünk egy gyűrűt pillantottam meg a gyűrűsujján. Talán már elvette valaki? Máris amikor még csak pár napja tért haza? Reménykedem, hogy nem.
- Az a gyűrű...?
- Ohh... Az most mindegy!
- Nem mindegy! Eljegyeztek igaz?
- Ha azt mondom igen akkor nem beszélünk erről többet?
- Szóval igen. És melyik Japán jegyezett el?
- Az igazat megvallva nem jegyzett el egy Japán sem. Otthon jegyeztek el...
- Ugye nem az akire én gondolok?
- Attól függ kire gondolsz...
Amikor ezt kimondta kirohantam a házból és elkezdtem rohanni a reptérre, hogy minél hamarabb hazaérjek. Tudom, hogy Castiel volt. Valahogy érzem. Csak kerüljön a kezeim közé! Nem fogja túlélni...

~~~Yuko szemszöge~~~

Egy ideig futottam Viktor után, de feladtam. Úgysem tudom megállítani. Tudja, hogy Castiel volt és ezért most bajba kevertem. Ha nem látta volna meg akkor most nem lenne halál listán a drága vőlegényem. Erről is én tehetek... Mindenről én tehetek! Mindent én csinálok rosszul! Mindenki miattam lesz szomorú, mert mindenkit megbántok! Pusztán a jelenlétemmel! Egy szerencsétlen senki vagyok.
Sírva sétáltam haza. Úgy érzem minden ellenem fordult most. Ha Viktor megveri Castielt holnap akkor annak is én leszek az oka. Meg fog utálni. Viktor is utál. Végülis megérdemlem.
Nem értem haza. Még szükségem volt egy kis friss levegőre, ezért kimentem az erdőbe ahol van egy óriási nagy vízesés.
Felmentem a tetejére és leültem. Miközben gondolkodtam dobáltam lefelé pár követ. Amikor ledobtam egyet-egyet akkor a végén már nem is láttam őket. Olyan érzésem volt, hogy nekem is el kéne tűnnöm velük együtt.

~~~Írói szemszög~~~

Yuko felállt és a mélybe nézett. Tudta, ha most leugrik nem biztos, hogy túl is éli. Ő ezt akarta. Azt akarta, hogy többé ne szenvedjen miatta senki. Betelt a pohár.
Levette a cipőjét. Először nézte, hogy hogy zúdul le a víz, majd egy nagyobb követ ledobott. Pár másodperc után már nem látta. Eltűnt. A víz lenyomta maga alá.
Nyelt egyet, majd ugrott.
Levegőt sem vett az ugrás előtt így hát az orra és a szája is megtelt vízzel. Szemét kinyitotta, mert megijedt, de már nem tudott meghátrálni.
A víz maga alá temette őt is, úgy mint a köveket. Ki sem látszott a vízből. Talán be is teljesült a vágya. De mégsem.
Kapálózott a vízben ami egyre inkább nyomta lefelé. 15 perc után feladta hisz tudta: semmi értelme.
Egy ideig még bírta a vízben, majd elvesztette eszméletét.

EGY KICSIVEL KÉSŐBB...

~~~Rosa szemszöge~~~

Behoztuk Yukot a kórházba. Nagyon súlyos volt az állapota. Nem volt eszméleténél és vérzett egy kicsit a feje is. Majdnem meghalt. Még jó hogy anya az erdőbe jár futni, mert ha nem ment volna oda akkor Yuko már nem élne. Szerencséje volt. Bár az orvosok azt mondják, hogy nem lelökték, hanem önszántából ugrott le, mert megtalálták a cipőjét a vízesés tetején. Meg akart halni és tudom is hogy miért. Úgy érzi, hogy ő már semmi és hogy ő miatta fogja megverni Viktor Castielt. Igen, ennyit még hallottam, mert ameddig beszélgettek hallgatóztam. De ezért nem kellett volna öngyilkossági kísérletet végrehajtania! Nekem is fontos, a vőlegényének is fontos és keresztanyukájának is... és hogyha már Viktor ilyenre képes akkor neki is. Eléggé fájt volna ha meghal, de hál' istennek nem történt meg!
Egy kis idő után kijött az orvos.
- Most már kezd magához térni úgyhogy bemehetnek!
- Köszönjük! - mondta anya, majd be is mentünk.

~~~Yuko szemszöge~~~

Amikor kinyitottam a szememet mindenhol fehéret láttam. Kórház szín. Már ismerem.
Rosa ült az ágyam mellett az anyukájával arra várva, hogy mikor fogom fel végre amit mondanak, de alig értettem még valamit.
- Ne mondjatok semmit, mert még úgy se értem! - csitítottam le őket.
Megint mondtak valamit, majd felálltam és kimentek. Gondolom azt, hogy majd még jönnek vagy valami ilyesmi. De amúgy nem az, hogy nem hallok csak egyszerűen még nem fogom fel amit beszélnek.
Vajon hogy kerültem ide? Azt hittem meghalok. Bár jobb is lett volna.
Pár perce már az orvos is bejött és legalább most már értettem amit mond. Azt mondta, hogy látogatóm van és be is engedte.
Castiel volt az. Aggódva leült mellém és megfogta a kezem.
- Miért csináltad ezt? - kérdezte aggódva és idegesen.
- Miért ne?
Castiel szeme lila volt. Viktor előbb hazaért, mint gondoltam. És akkor ne ugorjak le?
- Ne csináld ezt velem többet! Kérlek...! - mondta, majd megölelt. - Ezt most miért tetted?
- Mindenért. Betelt a pohár nálam és egyszerűen megtettem. Még emlékszem. Először féltem, aztán elgondolkodtam. Arra jutottam, hogy mindenkinek meg kell halni a egyszer és hát... megtörtént. Majdnem.
- De mi késztetett erre?
- Elég annyi, hogy egy szerencsétlen senki vagyok és mindenkinek fájdalmat okozok. Azt is tudom, hogy miért lila a szemed. Az is miattam történt...
- Ne gondold ezt! Én itt leszek és vagyok is neked! Egy életen át!
- Egy élet nekem nem elég. Én halálom után is veled akarok maradni. Vagy halhatatlan lenni és örökre veled élni! Még az is kevés lenne...
- Jó lenne ha halhatatlanok lennénk. Örökre együtt maradnánk! Csak meghalna körülöttünk mindenki...
- Őket is halhatatlanná tenném... Mindenkit aki fontos.
- De mivel ez nem lehetséges megelékszek azzal, hogy egy életen át veled lehetek! - mondta, majd elmosolyodott.
- Szeretlek! Örökre! - mondtam, majd én is elmosolyodtam.
- Én is téged! Örökre! - mondta, majd megcsókolt.